Elérhetőségek
Győri Ipartörténeti Alapítvány
Szent István út 10/a
Telefon:
+3696520274
Fax: +3696520291
E-mail:
ipartortenet@ipartortenet.hu
További információk
Ipartörténeti emlékhelyek
Győri Faipari és Faértékesítő Rt. Cardo Bútorgyár
| Az emlékhely címe, útvonaltervezés | ||
| Mit láthatunk az emlékhelyen? | ||
| Rövid áttekintés | ||
| Részletes cégtörténet | ||
| Érdekességek | ||
| Irodalom, hivatkozások | ||
| Kapcsolódó galéria |
| AZ EMLÉKHELY CÍME, ÚTVONALTERVEZÉS |
| MIT LÁTHATUNK AZ EMLÉKHELYEN? |
Utcakép:
| RÖVID ÁTTEKINTÉS |
|
Cardo Bútorgyár Bútorgyári út, Kandó Kálmán utca sarok Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Cardo_B%C3%BAtorgy%C3%A1r,_kapu,_2018_Gy%C5%91r.jpg Letöltve: 2020. okt.15.
|
||
| RÉSZLETES CÉGTÖRTÉNET |
Győrött az asztalos szakma régi hagyományokkal rendelkezik. A koraújkorban céhbe tömörültek, szabályzatukat a pozsonyi asztaloscéhtől kölcsönözték. Zömük Újvárosban élt és dolgozott.[1] A 20. század elején számuk segédekkel és tanoncokkal együtt meghaladta a másfélszáz főt, ezzel a kézműves asztalosipar a negyedik legnépesebb szakmának számított a városban. A mechanikus erőre berendezett gépi faipart a 19. század második felében néhány fűrésztelep képviselte.[2]
A faipari szakmákban – más kézművesekhez képest hamarabb, gyakorlatilag a város villamosításával egyidőben – komoly igény jelentkezett a gépek használatára. Körükben indult el a 20. század elején a közös gépműhely létesítésére irányuló mozgalom. A tipikusan egy segéddel és egy tanonccal dolgozó asztalos kisiparosok ugyanis a gépeket (amiből ráadásul egyszerre többfélére volt szükség) egyedül sem megvásárolni, sem gazdaságosan kihasználni nem tudták. A szövetkezeti alapon működő kisipari közös gépműhelyek létesítéséhez Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter akciója adta a döntő lökést, aki azoknak az ipartestületeknek, amelyek saját erejükből felépítették a befogadó épületet, a gépek vásárlására jelentős összegű vissza nem térítendő állami támogatást adott.[3] Így valósult meg 1909-ben a város által adományozott telken a puritán, de a célnak tökéletesen megfelelő egyemeletes ipartestületi közös gépműhely, amelyet részben az állam által adományozott, részben a közösség által vásárolt faipari és bőripari gépekkel szereltek fel[4] Az ország mai területén a győri volt az első közös kisipari gépműhely[5], amely a magántulajdon totális felszámolására irányuló politikai törekvésnek esett áldozatul. (Az épület, amelyet az 1950-es években raktárnak használtak, ma is áll és a Rábca Áruháznak ad otthont.)
Elsősorban a közös gépműhelynek köszönhető, hogy 1916-ra, amikor megalakult a Győri Faipari és Faértékesítő Rt., a gyár szak- és betanított munkásai már otthonosa mozogtak a gyáripari gépek használatában. Utánpótlásuk biztosításában, elméleti és gyakorlati szakmai ismereteik elsajátításában – a munkaadók mellett – fontos szerepet játszott a győri tanonciskola, illetve az 1901-ben alapított Magyar Királyi Állami Fém- és Faipari Szakiskola.[6]
Az I. világháború kirobbanását követő konjunktúra idején a faipar is jelentős állami megrendeléseket kapott, miközben a bevonultatott asztalosok és segédek száma annyira lecsökkent, hogy a munkákat a kisiparosok nem tudták elvégezni.[7] Minden bizonnyal ez a kielégítetlen igény vezetett Győrött város első bútorgyárának a megalapításához.
A Cardo Bútorgyár elődjének, a Győri Faipari és Faértékesítő Rt.-nek 1916. július 17-i alapítása sikeresnek bizonyult. A bútorgyár ahhoz a három 100 évnél idősebb győri vállalkozáshoz tartozik, amely ma is eredeti helyén és kezdeti profilját alapvetően megtartva működik.[8]
A társaságot 12 tulajdonos 350 000 korona alaptőkével hozta létre, amely 1750 darab egyenként 200 korona névértékű részvényre oszlott. Az irányító pakett a Stein-család (Zsigmond és Olga) kezében volt, akik az alakuló közgyűlésen vezérigazgatónak megválasztott Szilányi Ernővel közösen a részvények több mint 60%-át birtokolták.[9] Szilányit rövid idő múlva Stein Zsigmond váltotta a gyár vezérigazgatói székében.[10]A cégbejegyzés szerint a határozatlan időtartamra alakult vállalkozás minden faipari termék gépi és kézműves módszerekkel történő gyártásával, valamint haszon- és tűzifa forgalmazással is foglalkozott.[11] A várostól 1916. október 10-én Gyárvárosban, az Ágyúgyár és a Meller Ignác Olajgyár közötti területen 1 hold 136 négyszögöl telket vásároltak leendő gyáruk felépítésére, amelynek megkezdésére a háború miatt – ezer nehézség közepette – csak 1918-ban kerülhetett sor.[12] 1923 tavaszán a várostól megvásároltak két szomszédos telket, így jelentősen bővült a bútorgyár telephelye.[13] Addig, amíg tartott az építkezés, bérbe vették Hatschek Ede győri asztalosmester csődbe ment fűrészüzemét és ott dolgoztak.[14] Induláskor a gépek és berendezések zömét Grünfeld Dávid és fiai 1861 óta fennálló komáromi faipari és fakereskedelmi cégtől, illetve Hatschek Ede csődgondnokától vásárolták.[15] A háború alatt a hadsereg részére lőszeres ládákat és kórházi, valamint katonai barakkokat gyártottak. Az új gyár építése 1918 nyarán érte el a tetőszintet[16] A gépeket 1919 januárjában kezdték szerelni, a saját telken épített első két műhelycsarnokban 1919 őszén indult el a munka. [17] Az I. világháború után a bútorgyár a győri üzemek közül az elsők között kezdett termelni, mert a krónikus szénhiány nem akadályozta a munkát.[18] A kazánt ugyanis fűrészporral és fahulladékkal fűtötték, így az energiatermeléshez az ipar „kenyerére” csak kiegészítésképpen – évi kb. 10 vagonnal – szorultak.[19]Induláskor 76 munkást és tisztviselőt foglalkoztattak, akiknek a száma a Tanácsköztársaság bukása utáni első hetekben 10-12 főre csökkent, majd 1918-ban 150-re, 1919 végére 160-ra, 1920 márciusára 200-ra, 1920 áprilisára 250-re emelkedett.[20]
A béketermelésre való átállás után a szobabútor lett a fő profiljuk, 1919 végén naponta 5 komplett hálószobabútort gyártottak.[21] Mellette irodai-, kávéházi és szállodai bútorok termelésével és épületasztalosipari munkákkal is foglalkoztak.[22] Utóbbinak köszönhető Jordán Jánosnak, a bútorgyár ügyvezető igazgatójának, későbbi tulajdonosának Győrbe kerülése. Jordán a felsőkereskedelmi iskola elvégzése után némi kitérővel a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank budapesti központjában helyezkedett el. Ez a bank több faipari vállalkozással – az 1920-as évek elejétől a Győri Faipari és Faértékesítő Rt-vel is – szoros üzleti kapcsolatba került. Többek között a bank érdekkörébe tartozott a budapesti Malomsoky József Asztalosárugyár Rt. is, amellyel a győri gyár „karöltve” végezte a háború után meginduló építkezések asztalosipari munkáit.[23] A Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank 1921-ban a Malomsoky asztalosárugyárba helyezte Jordánt, aki minden bizonnyal már banki tisztviselőként is ismerte a győri bútorgyárat, akiknek a vezetői 1922 nyarán aligazgatói állás ígéretével csábították el a fővárosi asztalosárugyár főtisztviselőjét a Faipari és Faértékesítő Rt-hez. Az erdélyi származású, Trianon után Magyarországra települő, agilis, elkötelezett és tehetséges menedzsernek az élete és munkássága ettől kezdve igazgatóként majd 1939-től gyártulajdonosként az 1948-ban bekövetkezett konfiskálásig elválaszthatatlanul összeforrott a győri bútorgyárral.[24]
A háború után a bútor iránti hazai fizetőképes kereslet rendkívül lecsökkent, ezért a kezdetektől elsősorban exportra termeltek. A kommersz bútorok fő felvevő piaca az 1920-as években Ausztria és Olaszország, a luxusbútoroké – az angliai üzlet megszervezéséig – főleg Franciaország, Hollandia és Belgium lett.[25] A külföldi vásárlók megszerzése, megtartása érdekében bútoraikkal – váltakozó sikerrel – rendszeresen részt vettek határon túli kiállításokon és vásárokon, így pl. 1920 végén a trieszti vásáron, ahol a vesztett háború miatt bekövetkezett területváltozások ellenére még jól ismerték a magyar ipar termékeit.[26] Tervbe vették a hordó- és parkettagyártás beindítását is, de lakószobabútorok gyártása és az épületasztalos munkák mellett az 1930-as évek kezdetétől csak a gyümölcsládák és ipari göngyölegek gyártása foglalkoztatott jelentősebb számú munkaerőt.[27]
A magyarországi részvénytársasági alapítások gyakorlatától eltérően már az első üzleti évet nyereséggel zárták. A békekötés után a hadikincstár törölte az összes megrendelését, sőt a már leszállított áruk árának kifizetésével is késett. Fizetőképes polgári megrendelés hiányában 1918 novemberében több hónapra leállították a gyár termelését. A kényszerszünetet a Hatschek-féle bérelt telepen lévő faipari gépek leszerelésére és saját üzemcsarnokukba való átszállítására, üzembe helyezésére használták fel. Emiatt az 1918. december 31-én zárult második üzletévüket veszteséggel zárták.[28]
A háború utáni dezorganizált gazdasági viszonyok, valamint a bútorvásárlás iránt alaposan megcsappant kereslet miatt az igazgatóság 1919. augusztus 12-én úgy döntött, hogy a győri főépület és az abban helyet kapó tisztviselői lakások felépítése után a gyártelep további bővítését egyelőre felfüggeszti, de az asztalos üzemet a már berendezett műhelyekkel fenntartja, nehogy betanult munkásaik szétszéledjenek. A trianoni békeszerződés utáni első években külföldi piaci kapcsolataik szétzilálódtak, a bútor iránti hazai kereslet pedig annyira megcsappant, hogy a gyár a folyamatos működéshez szükséges költségeket csak meglévő és nélkülözhető nyersanyagaik eladásából tudta fedezni.[29]
A háború után vágtató ütemre váltó inflációt elsőként az 1920-as évek elején Hegedüs Lóránt pénzügyminiszter próbálta megállítani, aki a stabilizációt – az állami kiadások általános csökkentése mellett – egyszeri 5-20%-os vagyonadó kivetésével akarta megvalósítani. A Győri Faipari Rt. a vállalkozások a számára előírt 15%-os vagyonadót alaptőkéjének 375 ezer koronával történő leszállításával teljesítette.[30]
A gyár műhelyének, központi épületének és tisztviselői lakásainak felépítése, berendezése, telkének megnagyobbítása és a béketermelésre való áttérés már 1918 nyarán szükségessé tette a vállalkozás alaptőkéjének felemelését. Később a háború alatt meglódult, majd a 20-as évek elején vágtatóvá váló infláció miatt rendszeressé vált a tőkeemelés. Az alapítás után az 1918. június 22-én tartott közgyűlésen döntöttek először a 350 000 korona alaptőke 1 millió koránára emeléséről.[31] Ettől kezdve a stabilizáció megvalósításáig évről évre rendszeresen emelték a társaság alaptőkéjét, ami így a kezdeti 350 000 koronáról 1925. április 15-re 300 millió koronára emelkedett, ami reálértékben tényleges növekedést alig jelentett, valójában a vágtató inflációval próbáltak meg kevés sikerrel lépést tartani.[32] A tőkeemeléshez szükséges forrásokat részben banki hitelek felvételével, részben külföldi befektetők bevonásával teremtették elő. Az alap- és forgótőke emelésekhez szükséges kölcsönök kapcsán került a cég üzleti kapcsolatba a Magyar Leszámítoló és Pénzváltóbankkal ill. a Győri Első Takarékpénztárral.[33] A külföldi forrásokra való rászorulás miatt 1923-tól a Faipari Rt. csődjéig a részvények hol abszolút többségét, hol tetemes részét Ernst Pollack és Karl Wolf bécsi gyárosok birtokolta. A két osztrák üzletember mellett hamarosan újabb külföldi befektetők jelentek meg a cégben.[34]
A pénzügyi stabilizációt követően a pénzügyminiszter rendelete alapján pengőre számították át a mérleg eszköz és forrás oldalát. Az igazgatóság az alaptőkét 375 000 pengőben állapította meg, ami 7500 db 50 pengő névértékű részvényre oszlott.[35] Ezt az 1928. április 11-i közgyűlésen megduplázták és 7500 db 50 pengő névértékű új részvény kibocsátásával 700 000 pengőre emelték. A tőkeemelésre minden bizonnyal azért került sor, mert a gyár röviddel a nagy gazdasági világválság kirobbanása előtt építőipari vállalkozásba kezdett, ami nagyobb teljesítményű gépek vásárlását és egy faszárító létesítését tette szükségessé.[36]
Győr másik, a bútorgyárhoz képest jóval szerényebb vagyonnal rendelkező faipari vállalkozása 1923-ban alakult. A Vágó Rezső Faipari Rt. elsősorban szén- és tűzifakereskedelemmel foglalkozott, mellékesen gyártott képkereteket. [37] A két győri faipar vállalkozás sorsa a részvénytársaságok bonyolult viszonyainak feltérképezésével foglalkozó pénzügyi compassok tanúsága szerint néhány évig egybefonódott, de Vágó Rezső 1927. április 28-án kivált az Egyesült Faipari és Fakereskedelmi rt-ből és egy budapesti faipari részvénytársaság győri telepeként folytatta működését.[38]
A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. kihasználta az 1920-as évek második felében kezdődő, néhány évig tartó mérsékelt gazdasági konjunktúrát és a bútorgyártás mellett lakóházak építésébe fogott. Eleinte – mint korábban már láttuk – a budapesti Malomsoky gyárral közösen, 1928-ban azonban már egyedül vállalkozott házépítésre. Az IBUSZ a Faipari és Faértékesítő Rt-t bízta meg Klotild (ma Stollár Béla) utcai telkének beépítésével, amely a hatalmas bérház felépítésével egy alig 20 000 pengő alaptőkéjű kis építőipari céget, a GÚLA Építőipari Rt-t bízott meg alvállalkozóként. A vállalkozói szerződés értelmében a Faipari Rt. a bérház minden légköbmétere után 8 pengős hasznot zsebelt volna be lényegében különösebb erőfeszítés nélkül. Nem kis kockázatot vállalt azonban magára azzal, hogy a beruházáshoz az Ingatlanbanktól mintegy 400 000 dollár értékű hitelt vett fel pengőben, amit a pénzintézet az építkezés előrehaladásának ütemében folyósított. Az alvállalkozó azonban a megbízó megítélése szerint nem haladt a munkával az építkezés ütemterve szerint, sőt előfordult, hogy több napon át le is állt a munkálatokkal, ezért a Faipari Rt. az IBUSZ-szal egyetértésben szerződést bontott a Gúlával és a munkákkal egy másik építőipari céget bízott meg, amely azonban a Gúla ellenállása miatt csak botrányos körülmények között tudta az építési területet átvenni.[39] Az Ingatlanbank szakértői arra a megállapításra jutottak, hogy az addig folyósított mintegy 1,5 millió pengő hitellel szemben csak kb. 1,1 millió pengő értékű beruházás történt, ezért azonnali hatállyal felmondta a hitelszerződést és úgy az IBUSZ-t, mint a Faipari Rt-t perrel fenyegette arra az esetre, ha a bérház építése nem fejeződik be a szerződésben vállalt határidőre.[40]
A Faipari Rt-t a budapesti építkezés kapcsán – az üzleti presztízsén esett csorbán túl – jelentős anyagi veszteségek is érték. A győri pénzintézetek a bútorgyár közelgő csődjétől tartva 1929. június 1-jétől megtagadták a cég váltóinak prolongálását és a gyárat tartozásának azonnali kifizetésére szólították fel. A cég hitelezését csak abban az esetben voltak hajlandók a továbbiakban vállalni, ha Ernst Pollack 5-6 millió dollárra becsült teljes vagyonával 100%-os garanciát vállal a bútorgyár adósságának kifizetésére, erre azonban a gyár tulajdonosa nem volt hajlandó, így a bútorgyár csődbe jutott és igazgatósága elhatározta a cég felszámolását.[41]
A vállalkozás 1927-ig minden évben szerény osztalékot fizetett a részvényeseknek.[42] Még az 1928-as üzleti évet is nyereséggel zárta, de ez már olyan csekély volt (6919,85 P), hogy ebből osztalékra nem futotta, a nyereséget átvitték a következő évre. Az ismeretlen nagybefektetők – megérezve az összeomlás előszelét – kivonultak a cégből, a részvények többségét ismét a két osztrák gyáros birtokolta. Ekkor már nagy bajok mutatkoztak a bútorgyár körül. Az igazgatóság 1928/29-as gazdasági évről szóló jelentése akkor készült, amikor a budapesti IBUSZ székház építése körüli botrány már teljes mértékben eszkalálódott, a bankok újabb hitelt nem adtak, a vállalat váltóit nem számítolták le. Nem véletlen tehát, hogy a cég vezetői 1929. október 10-i éves jelentésükben mélységes csalódottságukról számoltak be.[43] 1929 második felében a gyár jelentősen redukált létszámmal és kapacitással üzemelt, sorra bocsátotta el a munkásokat, majd 1930. január 1-jén a tisztviselőknek is felmondott 3 hónpara. Ebből arra lehetett következtetni, hogy napirenden van a bútorgyár felszámolása.
Ez hamarosan be is következett, ugyanis a társaság az 1929/30-as üzleti évet brutális nagyságú, 150 045,59 pengő veszteséggel zárta. Az 1930. július 25-én tartott közgyűlésen Jordán János ügyvezető igazgató elnökölt, aki az igazgatóság nevében a vállalat felszámolását és a cég vagyonának eladását javasolta, amit azzal indokolt, hogy a gyár már 1929-ben „kénytelen volt üzemét (…) beszüntetni és ügyeinek lebonyolítását egy a hitelezők által is összeállított bizottság felügyelete alá helyezni. A rossz üzletmenet és forgótőke hiánya a jelenlegi kedvezőtlen gazdasági viszonyok között nem nyújt kilátást a vállalat fennállásának biztosítására és folytatásának lehetőségére. Ezért a részvénytársaság feloszlatását és felszámolását és a tulajdonát képező ingatlanok stb. eladását kénytelen az igazgatóság javaslatba hozni”. Mivel más lehetőség nem mutatkozott, az indítványt a két főrészvényes, Ernst Pollack és Karl Wolf kénytelen volt elfogadni.[44] Azt azonban kikötötték, hogy a vevőnek a gyár vagyonáért minimum 150 000 pengőt kell fizetni, ennél kisebb összegért a gyárat nem lehet eladni.[45] A cég felszámolásával Jordán Jánost és Steiner Andort bízták meg, akiknek az lett a feladata, hogy rendezzék a hitelezőkkel a tartozást, illetve vevőt találjanak a csődbe ment győri cégre.[46] Ezzel párhuzamosan a tulajdonosok igazgatósági tagsága és cégjegyzési jogosultsága megszűnt.[47] A Faipari Rt felszámolása jogilag 1932. június 30-án fejeződött be. Addigra a veszteség tovább halmozódott és megközelítette a 870 ezer pengőt. Ezzel a vállalat alaptőkéje, tartaléktőkéje és értékcsökkenési alapja (vagyis minden vagyona) elveszett, így 1932 végére a társaságnak már semmiféle saját tőkéje nem maradt.[48]
Magyarországon a két világháború között nem létezett rendszeres állami munkanélküli segély, az ínségmunkán és a jótékony szervezeteken kívül csak a szakszervezet adott tagjainak némi támogatást addig, amíg az erre a célra szolgáló szerény pénzügyi kerete ezt lehetővő tette. Ezért az elbocsátott bútorgyári munkások lehetetlen helyzetbe kerültek. A győri famunkások küldöttsége 1929. július 14-én kétségbeesve kért segítséget a város polgármesterétől. Elmondták, hogy „jelentős számú faipari munkást bocsátott el a gyár, akik így hatalmasra növelték a munkanélküli famunkások számát”. Munkaalkalmak teremtését szorgalmazták, de Szauter Ferenc polgármester egyelőre nem tehetett mást, minthogy „megértő jóindulattal” meghallgatta őket.[49] A helyzet azonban nem javult, ezért 1930. január 9-én a famunkások gyűlésén elhatározták, hogy levelet írnak és delegációt küldenek a főispánhoz és a polgármesterhez arra kérve őket, hogy „súlyuk és tekintélyük latbavetésével segítsenek a helyzeten”.[50] A főispán érdeklődött a bútorgyár osztrák főrészvényesénék a vállalat jövőjével kapcsolatos szándékáról, aki kijelentette, hogy a félkész bútorokat befejezteti és aztán a gyár működését beszünteti. Mivel az osztrák főrészvényesek tisztában voltak azzal, hogy magánbankok a csőd közelébe került bútorgyárnak hitelt nem adnak, de abban sem igazán bíztak, hogy sikerül több százezer pengő állami hitelhez, ill. jelentős összegű konvertibilis exporthitelhez jutni, ellenben a legutóbbi közgyűlés határozata alapján készek voltak a győri gyárat szakmai befektetőnek eladni.
A tárgyalások a város önkormányzatának bevonásával először Vágó Jenővel[51] indultak el, aki hajlandó lett volna a győri bútorgyárat 150 000 pengőért megvenni és újra indítani, ha Győr város is beszáll 50 000 pengővel (Vágó 100 000 pengőt fektetett volna be) és ha kijár a város az új társaságnak 100 000 dollár exporthitelt minimum 3 éves lejáratra. Az üzletet a Győrött gyártott bútorok külföldi értékesítésére alapozták, idehaza ugyanis a válság éveiben alig lehetett bútort eladni.[52] (Ekkor az angol piac még fel sem vetődött, elsősorban a magyar bútorexport hagyományos piacainak számító német, osztrák, holland és olasz vásárlóknak akarták az itt gyártott bútorokat értékesíteni. Azt tervezték, hogy hazai piacra cukorgyárak és gyümölcsexportőrök számára ládákat gyártanak majd.)[53]
Mivel Vágó Jenő közölte abbéli szándékát, hogy 4 éven belül a város érdekeltséget megváltja, illetve Győrött a famunkások körében óriási nőtt a munkanélküliség és 3-400 asztalos családjának megélhetéséről volt szó, a közgyűlés nagy vita után megszavazta, hogy Vágó Jenővel közösen 50 000 pengő erejéig érdekeltséget vállal a Győri Faipari és Faértékesítő Rt. üzemének megvásárlásában és munkájának újraindításában. [54] A törvényhatósági bizottság kikötötte, hogy az újra induló győri bútorgyárnak helyi munkásokat kell foglalkoztatnia, továbbá nem versenyezhet az itteni asztalos kézműiparosokkal, illetve nem indulhat helyi közszállításokra kiírt tendereken.[55] Az újságok túlzott optimizmussal úgy gondolták, hogy a város döntésével immár nincs akadálya annak, hogy a gyár 1930 augusztus végén, legkésőbb szeptemberben közepén megkezdje munkáját.[56]
A Faipari Rt. be is adta kölcsönkérelmét az Ipari Jelzáloghitelintézethez, amit annak elnöke, Zichy János elvileg támogatott.[57] Pollack arra kérte a főispánt, hogy segítse a győri vállalatnak „egy új érdekcsoport bekapcsolásával” történő megmentését és járjon közben az Ipari Jelzáloghitelintézetnél illetve a Pénzintézeti Központnál az ehhez szükséges 7-800 ezer pengő függő hitel megszerzése érdekében.[58] A főispán hajlandó volt interveniálni és 1930. január 16-án levélben kérte a kereskedelmi minisztert valamint annak államtitkárát, hogy a győri bútorgyár kapja meg a fennmaradásához szükséges hitelt.
A Kereskedelemügyi Minisztérium a főispán közbenjárása ellenére előbb elutasította a győriek hitelkérelmét, mert a Faipari Rt. nem felelt meg a hitelnyújtással szemben támasztott szigorú követelményeknek. A Jelzáloghitelintézet ugyanis csak annak a vállalatnak nyújthatott hitelt, amelyik a vagyoni fedezeten túl azt is igazolni tudta, hogy a hitelkérelem benyújtása előtti három üzletévben annyi nyereséget produkált, amennyi meghaladta a hitel esedékes törlesztőrészletét. A Faipari Rt. ennek a kritériumnak nem felelt meg, ezért csak akkor kaphatott volna hitelt, ha „elsőrendű kezessel garatálja a nyújtandó kölcsönt”. Ilyennel a vállalat nem rendelkezett, ezért a tárgyalások megszakadtak.[59]
A főispán a gyár hitelkérelmének az elutasítása után néhány hónappal személyesen Vass József népjóléti miniszterrel tárgyalt. Mivel Győrben ekkor a faiparban már gyakorlatilag 100%-os volt a munkanélküliség, a robbanással fenyegető társadalmi elégedetlenség tompítása érdekében a népjóléti miniszternek sikerült a Kereskedelmi Minisztérium vezetőit meggyőzni arról, hogy a győri bútorgyár átvételére szerveződő társaság számára (amelyben a Vágó-féle cég 2/3-os, Győr városa pedig 1/3-os tulajdoni aránnyal venne részt) biztosítson 70 000 dollár exporthitelt a győri bútorok külföldi értékesítésének megszervezése érdekében. Vágó azonban a győri bútorgyár beindítását 100 000 dollár állami exporthitel megszerzéséhez kötötte, amit a minisztérium elutasított, ugyanis ilyen összegű exporthitelt csak tehermentes vállalatnak lehetett folyósítani, a Faipari Rt ezzel szemben tele volt adóságokkal. Vágó ezért a társulástól visszalépett és nem volt hajlandó a Faipari Rt-t a várossal közösen megvásárolni. Immár egy év telt el a bútorgyári munkások tömegeinek elbocsátása óta és a gyár újraindítása ismét meghiúsulni látszott. Ezért a főispán 1930. augusztus 28-án (három nappal a két világháború közötti időszak legnagyobb tömegdemonstrációját jelentő szeptember 1-jei tüntetés előtt) levélben kérte Vass Józsefet a Vágó-féle exporthitel kérelem teljesítésére. Fő érve az volt, hogy nemcsak a munkásság, de a polgárság körében is „végtelenül nagy megnyugvást keltene, ha még szeptember 1-je előtt kedvező választ kaphatnék és azt nyilvánosságra hozhatnám. A készülőben lévő munkásmozgalmakra is levezető hatása volna szíves és kedvező rendelkezéseidnek.” [60]Mivel Győrben 1930-ban a famunkások körében volt a legnagyobb arányú a munkanélküliség, amit mintegy 80%-ban a Faipari Rt csődje okozott, ezért 1930. szeptember 22-én a főispán ismét a kereskedelemügyi miniszterhez fordult és kérte, hogy 70 000 dollár helyett az Ipari Jelzáloghitelintézet adjon a győri gyárnak 100 000 dollár exporthitelt 3 évre, mert ez a feltétele az óriási asztalosipari munkanélküliség enyhítésének.[61] Hasonlóan lobbizott a főispán 1930. október 22-i felterjesztésében a pénzügyminiszternél is, de mindhiába.[62] A győri bútorgyár beindítása végül úgy oldódott meg, hogy jelentkezett a Cardo Bútorgyár, amely 70 000 dollár[63] állami exporthitel 2,5 éves lejáratra történő biztosítása és a város 1/3-os hányadú társulása esetén is hajlandó volt megvenni és újraindítani a bútorgyárat. [64]
Az újpesti Cardo Faipari és Bútorkereskedelmi rt. 1923. november 17-én alakult. Ez a kereskedő cég termelőüzemmel nem rendelkezett. Szorosan együttműködött viszont a szegedi bútorgyárral, annak, illetve kispesti asztalosoknak a termékeit exportálta. A vállalat vezetőinek zöme a szegedi bútorgyárban rendelkezett érdekeltséggel. A Cardót a szegedi Schaffner-család addig irányította, amíg 1939-ben Jordán János vásárolta meg a cég részvényeinek többségét.[65] A mindössze 60 ezer pengő alaptőkéjű Cardónak a győri bútorgyár megvásárlásáig nincsenek épületei, gépei és gyártóberendezései, a győri honfoglalásig csak egy raktárként szolgáló telephellyel rendelkezett Újpesten a Deák Ferenc utca 14-ben. A vállalkozás központja a VII. kerületi Klauzál utcában működött, itt kaptak helyet az irodák is. A Szegedi Bútorgyár évente mintegy 1500 hálószobabútort, 400 ebédlő- és 100 úriszobabútort gyártott, amelynek nagy részét a Cardo, mint a Szegedi Bútorgyár vezérképviselője Olaszországba, Jugoszláviába, Romániába és Ausztriába exportált.[66] Budapesti bemutató termüket 1928-ban nyitották meg a Károly-körút sarkán, a Gerlóczy utca 13. sz. alatt, ahol az ország egyik legnagyobb bútorgyárának, a Szegedi Bútorgyár rt-nek a termékeit részletre is meg lehetett vásárolni.[67]
Az 1930. október 29-i rendkívüli törvényhatósági közgyűlés hatályon kívül helyezte korábbi, a Vágó Jenővel kötött megállapodást és vállalta, hogy 50 000 pengővel betársul a Cardóval közös vállalkozásba, ha az újpesti cég megvásárolja és újra indítja a csődbe jutott győri bútorgyárat, feltéve, ha a kormány biztosítja a 70 000 dolláros exporthitelt és ha a belügyminiszter jóváhagyja a város tranzakcióját.[68] Győr az 500 db egyenként 100 pengő névértékű Cardo részvényt 50 000 pengő hitel felvételével finanszírozta, amelynek a visszafizetése évi 5000 pengő törlesztésével 1934-ben kezdődött.[69]
Az önkormányzatok a két világháború között csak nagyon kivételes esetben vállaltak magántőkés vállalatok megmentésében tevőleges szerepet. A Pesti Napló „Győr város bútort gyárt” meghökkentő címmel tudósított a tranzakcióról.[70] A tőkés korszakban még a közszolgáltatások nagy részét is magánvállalkozókra bízták és csak azokat végeztek a város tulajdonában levő üzemek, ahol a szolgáltatás biztonsági, közegészségügyi szempontból nem függhetett profitszempontoktól, illetve ha a városi üzemek a szolgáltatást bizonyítottan olcsóbban nyújtották, mint a magánvállalkozások. Alig néhány olyan esetről tudunk az országban, ahol az önkormányzat magánvállalkozásban vállalt volna részesedést.[71] Győrött azonban olyan súlyos volt a faipari munkanélküliség és olyan hosszú ideig tartott a bútorgyár üzemszünete, hogy a város kényszerűségből vállalta ezt a kockázatot.
A főispán egyébként most is erőteljesen lobbizott a belügyminiszternél az újabb szerződés kormányzati jóváhagyása érdekében. [72] A közkeletű vélekedésekkel szemben ugyanis a két világháború közötti magyar önkormányzatok autonómiája és döntési szabadságfoka meglehetősen viszonylagos volt. Az összes fontosabb kérdésben – különösen, ha azok kapcsán központi forrásokat is igénybe akartak venni – meg kellett szerezni a minisztériumok és az önkormányzatok általános felügyeletét ellátó Belügyminisztérium jóváhagyását. Az üzlet feltételeként a városi önkormányzat kikötötte, hogy a Cardo elsősorban régi, ezen belül lehetőleg győri munkásokat köteles foglalkoztatni és a termelést minimum 50 szakmunkással az exporthitel tényleges folyósítását követő 14 napon belül, de legkorábban 1930. december 1-jén köteles beindítani. [73] A fenti kikötések közül csak a győri faipari munkások foglalkoztatása teljesült, sem a bútorgyár beindításának időpontját, sem pedig az induláskor foglalkoztatottak minimális létszámot nem sikerült teljesíteni. Ez azonban akkor már senkit sem érdekelt, a legfontosabb az volt, hogy újra termelt a gyár és biztató kilátások voltak a munkáslétszám gyors emelésére nézve.
A közgyűlés döntése után csatasorba állt az ország szinte összes bútorgyára. Megpróbálták megakadályozni, hogy a győri bútorgyár „fejedelmi” ajándék (állami exporthitel és városi érdekeltségvállalás) révén jelentős versenyelőnyhöz jusson.[74] Erőteljesen tiltakoztak a győri asztalos kézműiparosok is, akik szociális szempontból fontosnak tartották ugyan a város részvételét a Győri Faipari és Faértékesítő Rt. reorganizációjában, ugyanakkor az erősen lecsökkent győri kereslet további kurtításától tartottak. „A helyi önálló asztalosiparosok – írták a 1930. június 30-i beadványukban – félő aggodalommal és mintegy a végsőkig elkeserítő helyzetükben kétségbe esve vesznek tudomást” a város határozatáról, mert a bútorgyár üzembe helyezése „egyet jelent az önálló asztalos iparosok vállalkozási lehetőségének megsemmisítésével”. A városi támogatás fejében – saját egzisztenciájukat védelmezve – azt követelték, hogy a bútorgyár a helyi közszállításokban még „irányárral sem” vehessen részt, „apróbb” asztalosipari megrendelésekből „mint hozzá nem méltó kicsinyességtől” tartózkodjon, a gyártelepen győri vevőket közvetlenül ne szolgáljon ki és az általa termelt árukat „kizáróan exportra” gyártsa és ne létesítsen „helyi lerakatot”.[75] Amikor 1930 őszén új befektető, a Cardo Bútorgyár jelent meg a Győri Faipari és Faértékesítő Rt. vevőjeként, a győri asztalosok az Ipartestület és az Országos Kézműves Testület révén ismét tiltakoztak a győri bútorgyár városi közreműködéssel történő újraindítása ellen. [76] Akciójuk azonban eredménytelen maradt, 3-400 faipari munkás és több száz családtag megélhetése fontosabbnak bizonyult, mint a kisiparosok érdeke, ezért a győri bútorgyár beindítását nem csak megakadályozni, de még késleltetni sem tudták.
A gyár beindítása alapvetően nem az ilyen erőtlen tiltakozások miatt csúszott, hanem azért, mert a pénzügyminiszter eleinte ragaszkodott ahhoz, hogy a város kezeskedjen a 70 000 dollár exporthitel visszafizetéséért, amit Győr – tekintettel arra, hogy tulajdonosi minoritása miatt a bútorgyár gazdálkodásában sok beleszólása nem lehetett, vagyis a hitel visszafizetése nem rajta múlott – semmiképpen sem vállalhatott. A kormányzat azért is halogatta a dollárhitel odaítélését, mert a gazdasági válság éveiben a világkereskedelem volumene a korábbi harmadára zuhant. A magyar export 60-70%-a mezőgazdasági nyersterményből állt, amit 1929-től egyre nehezebben és a korábbinál lényegesen kedvezőtlenebb feltételek, többek között erősen romló cserearányok mellett lehetett értékesíteni. Akadozni kezdett az 1920-as években devizában felvett külföldi kölcsönök adósságszolgálatának exportbevételből történő finanszírozása, ami végül a Magyar Nemzeti Bank tartalékainak kimerüléséhez, transzfermoratórium és kötött devizagazdálkodás bevezetéséhez vezetett.
Szauter Ferenc polgármester 1930. december 9-én több miniszterrel tárgyalt Budapesten és sikerült elérnie, hogy a kormány eltekintsen az exporthitel felett vállalt városi garanciától. Bud János kereskedelemügyi miniszter pusztán azt kérte a polgármestertől, hogy mint az üzletben érintett fél, a város kísérje állandó figyelemmel a vállalat működését.[77] A közvetlen ellenőrzés a város részéről két tisztviselőnek a cég igazgatóságába, egynek pedig a felügyelő bizottságba történő delegálásával történt. A közgyűlés kimondta, hogy a város részéről megválasztott igazgatósági és felügyelő bizottsági tagok „teljes érdektelenségük és tárgyilagosságuk megóvása céljából a Cardo Faipari és Bútorkereskedelmi Részvénytársaság részéről semmiféle díjazást nem fogadhatnak el, még abban az esetben sem, ha egyébként a részvénytársaság közgyűlése az igazgatóság tagjai részére díjazást állapítana meg, s ha e díjazás megállapítása mégis megtörténne, azt a Cardo köteles a város pénztárába befizetni.”[78]
Ezek után már nem volt akadálya annak, hogy a kormány a hitelt engedélyezze.[79] Rövidesen a belügyminiszter is jóváhagyta a város és a Cardó Bútorgyár megállapodását, így több mint egy évi leállás után 1931 januárjában megindulhatott a termelés a győri bútorgyárban.[80] A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. eladásáról szóló szerződést 1931. január 24-én kötötték meg. Az új tulajdonos, a Cardo Faipari és Bútorértékesítő Rt., amely az 1930-as években csaknem kizárólag exportra termelt olcsó bútorokat, fokozatosan bővítette termelését és a foglalkoztatott létszámot. A gyár 1931 január végén – korábbi létszámának töredékével, mindössze 29 fővel –indult újra.[81] Február közepén a foglalkoztatott munkások száma mintegy félszázra nőtt és mivel jelentős rendelésállománnyal rendelkeztek, biztosra lehetett venni a létszám és a kibocsátás további növekedését.[82] Így történt, 1931 második felében már állandóan 200 fő dolgozott a bútorgyárban. A létszám ez év őszén a gyümölcsládák gyártásának szezonmunkájával már 400 főre emelkedett. Így Győrött az asztalosiparban gyakorlatilag megszűnt a munkanélküliség.
A gyár számára a gőzt és a villanyáramot két gőzgép termelte, amelyeket faforgáccsal és hulladékfával fűtöttek. Az itt termelt energia mozgatta a gépteremben elhelyezett 83 db faipari gépet. A gyár két termelő részlege közül a bútorgyártó üzem egész évben folyamatosan termelt, ahol elsősorban hálószobabútorokat gyártottak, amelynek 2/3-a az 1930-as évek közepéig osztrák és olasz piacokra került. A másik részleg ősszel, szezonális jelleggel üzemelt, ahol gyümölcsösláda elemeket gyártottak, amelyeknek a készre szegelése már a szedés helyszínén történt. Ehhez képest jóval kisebb számban készítettek iparvállalatok számára göngyölegeket. [83]
A Cardó győri üzemének beindulása után próbálkozott belföldi értékesítéssel is, ezért az ország számos nagyvárosában lerakatot tartott fenn, de a gazdasági válság éveiben itthon alig lehetett bútort eladni. Sót, az országos tendenciának megfelelően erősen visszaesett a Cardo exportja is.[84] A győri bútorgyár fő exportpiaca 1932-ig Ausztria volt, ahová a bútorkivitel mintegy 80%-a irányult. Az osztrák piacra kiszállított havi 8-10 vagon késztermék mennyisége a válság mélypontján a felére zuhant. Emiatt jelentősen csökkent a bútorgyárban foglalkoztatott munkások száma is (1933 elején a válság előtti 400 fő helyett csak kb. 100 kapott munkát).[85]
Új külpiac után kellett nézni. Ebben a szerencsés véletlen is a kezükre játszott. Az 1931. júliusi háromnapos bankzárlat, valamint az év végén elrendelt transzfermoratórium és kötött devizagazdálkodás majdnem ismét padlóra küldte a győri bútorgyártást. Ebben a reménytelennek tűnő helyzetben találkozott a város vezetése egy David Gilbert nevezetű angol ügynökkel, aki az egyik szomszédos országban bútort rendelt Anglia számára, de az ottani bútorgyártó nem tartotta be a szerződés feltételeit. A Cardo ajánlatott tett Gilbertnek, aki 1932 őszén 100 db hálószobabútor legyártásával bízta meg a győri gyárat azzal, hogy ha a próba sikeres lesz, további megrendelésekre számíthatnak.[86] A mintakollekció elnyerte a szigetországi vásárlók tetszését, így a gyár képviselői 1933 januárjában már a szigetországában tárgyaltak a bútorexportról.[87] Mivel az üzlet rentábilisnak ígérkezett, a szerződést megkötötték és a Cardó 1933-tól ezerszám szállította Nagy-Britanniának az ottani ízlésnek megfelelő, kissé konzervatív, konvencionális stílusú hálószobabútorokat, amelynek révén néhány év múlva a Cardo (pontosabban a kötött devizagazdálkodás miatt a magyar nemzetközi fizetési mérleg) évi mintegy 50 000 font konvertibilis devizához jutott.[88]
Az olasz és német fasiszta rezsimek hatalomra jutása után az ott bevezetett autarkiás intézkedések miatt e két hagyományos piac jórészt kiesett. Bár a magyar bútorgyárak próbálkoztak új vevőket felkutatni (a Cardó pl. az ausztrál piacra próbált meg betörni[89]), de a nagy távolságok, a válság miatti elzárkózás, majd az 1930-as évek második felétől a háborús készülődés és a helyi fegyveres összecsapások szaporodása megakadályozta az új távoli piacok meghódítását. Így az Angliával 1941-ben bekövetkezett hadiállapotig jóformán egyedül az angol piac maradt meg a magyar bútorok számára, amely lakosságának nagy számán és fizetőképességén túl azért válhatott a magyar kivitel legfőbb felvevőjévé, mert a világbirodalom kiterjedt domíniumait és gyarmatbirodalmát is jórészt az anyaország látta el garnitúrákkal, amely ezt a nagy igényt saját termelésből nem tudta kielégíteni. Mindenesetre a magyar bútoripar – Nyugat-Európához képest – alacsonyabb termelékenysége és ebből fakadó magasabb termelési költsége miatt Angliában csak addicionális export keretében ill. állami exporttámogatás mellett volt versenyképes. A Cardó angliai exportjának jelentőségét tovább növelte az a körülmény, hogy a forgalmat nem klíringben, hanem viszontvásárlási kötelezettség nélkül, konvertibilis valuta ellenében bonyolította, amire a faipari vállalatok működése szempontjából nagy szükség mutatkozott, ugyanis a trianoni békeszerződéssel az ország elveszítette természetes fenyveseinek csaknem egészét, lomboserdejének pedig túlnyomó részét, így a trianoni békeszerződés részleges revíziójáig az iparág kénytelen volt nyersanyagának jó részét vámkülföldről (elsősorban Ausztriából és Romániából), furnér szükségletének egy részét pedig Franciaországból beszerezni.[90] A két világháború között a magyar behozatal legjelentősebb tételét a faimport tette ki.[91] Az ország fatermelése a Felvidék, Kárpátalja és Észak-Erdély visszacsatolásával jelentősen javult.[92]
Az angliai piac teljesen újnak számított a magyar bútorgyártás számára. Az exportüzlet beindulása után 1933 tavaszától a Cardo havi 250-300 hálószobabútort szállított a szigetországba. Ez év őszén a ládaüzemmel együtt már 400 főt foglalkoztatott a bútorgyár, amely nagy kockázatvállalással megújította piacait és példamutató módon vészelte át a nagy gazdasági világválságot.[93]1933 végén a tulajdonosok is úgy érezték, hogy a tisztes profitból létrehozóiknak, a munkásoknak is illő némi morzsát visszajuttatni. A gyár 330 munkása karácsonykor 5-15 pengő jutalomban részesült.[94] A győri gyár sikersztorija a kormányzati tényezők figyelmét is felkeltette. Fabinyi Tihamér kereskedelemügyi miniszter a Horthyról elnevezett Rába-hídnak (ma Petőfi híd) avatásakor nem mulasztotta el felkeresni a nagy győri gyárak mellett a Cardó Bútorgyárat is. Arról beszélt, hogy a Cardo példája megmutatta, „nincs osztályellentét, a munkaadó és munkás között szolidaritás van”. Ha a munkások ellenállnak, osztályharcot szítanak, „ezzel saját maguk sírját ássák meg, de kárt okoznak a nemzet egyetemének is”. Néhány évvel Fabinyi beszéde után kirobbant a két világháború közötti időszak egyik leghosszabb ideig tartó sztrájkmozgalma a Cardó Bútorgyárban, ékesen bizonyítva annak az állításnak a tarthatatlanságát, hogy a munkások és a munkaadók között szolidaritás és nem ellentét van.[95]
A Cardó Bútorgyárban a termelés fellendülésével, jelentős külföldi megrendelések beérkezésével és a foglalkoztatottak létszámának emelkedésével párhuzamosan 1934 elején indítottak a famunkás szakszervezet tagjai bérmozgalmat.[96] A magyarországi famunkások szervező bizottságának főtitkára 1934. február 12-én levélben kérte a gyár igazgatóságát, hogy a „lehetetlen munkabérekért” dolgozó 165 asztalos szakmunkás átlagórabérét emelje fel. Arra hivatkoztak, hogy a gyár újraindulásakor 50 filléres átlagórabérben egyezett meg a szakszervezet az igazgatósággal, ehhez képest a szakmunkások 1934 elején átlagosan 42,2 fillért kerestek óránként, ami „teljesen tűrhetetlen” és ezen változtatni kell.[97] Követelték, hogy a 40 fillér alatti órabéreket 15%-kal, az e felettieket pedig 10%-kal emeljék meg. Azt is kifogásolták, hogy a korábbi napi 8 órás (heti 48 órás) munkaidő heti 60 órára nőtt, mert csak így lehetett a megnövekedett keresletet kielégíteni. Azt kérték, hogy a gyár a napi kétórás többletmunkáért fizessen 25%-os túlórapénzt.[98] A kívánságaikat tartalmazó levelüket elküldték a város polgármesteréhez, Szauter Ferenchez is, akitől azt kérték, hogy támogassa mozgalmukat, mivel az állam és a város „igen nagy áldozatot hozott azért, hogy a Cardo faárugyár reorganizáltassék és tekintélyes munkáslétszámmal dolgozhassék”. A szakszervezet szerint a gyár az újabb gépek beállításával és szorgalmas munkásaival „olyan nagyszerű eredményt ért el, amely eredmény lehetővé teszi, hogy a munkások nehéz munkájukért legalább kenyérrevalót tudjanak családjuknak adni”. A jelenlegi bérből ugyanis, ha a lakbért és a tüzelőt valahogyan kifizetik, akkor csak kenyérrevaló marad és „ünnepnapot jelent, amikor gyermekeiknek a kenyér és krumplin kívül más ennivalót is tudnak adni”.[99]
Két nappal később a gyár, a szakszervezet és a város képviselői Budapesten tárgyaltak a munkások követeléséről. Jordán János ügyvezető igazgató az alacsony átlagórabérre vonatkozó adatot elismerte, amit azzal magyarázott, hogy ez mintegy 40 új, fiatal munkás felvétele miatt alakult így. A napi 10 órás munkaidőt meg kell tartani, mert egyébként a munkások keresete csökkenne. Győrött sincs felvehető asztalos szakmunkás, ezért a szállítási határidők betartása végett szükség van a heti 60 órás munkaidőre. Az igazgató tagadta, hogy a gyár nyereséget termelne, ellenkezőleg azt állította, hogy a 300 munkás foglalkoztatása érdekében az exportmunkát még veszteség mellett is vállalják, mert belföldön bútorra kereslet nincs és ha nem lenne kivitel, a gyárat le kellene állítani. Arra azonban hajlandónak mutatkozott, hogy Győrött fogadja a famunkás szakszervezet budapesti vezetőit, akikkel helyben tárgyalni fog.[100]
Ennek a megbeszélésnek nem ismerjük az eredményét, de az igazgatóség lényeges engedményekre nem volt hajlandó, mert a munkások elégedetlenségét nem sikerült leszerelni. 1934 végén ismét sztrájkhangulatról tudósítottak a helyi újságok a Cardó Faipari és Bútorkereskedelmi Rt.-nél.[101] A Teleszky úti telepen dolgozó mintegy 400 munkás zöme sztrájkba akart lépni, aminek hatására a gyárvezetés a munkaidő hosszát csökkentette és 2-4 filléres órabéremelést adott.[102] A napi 20-30 filléres béremelés azonban olyan jelentéktelen mértékben javított a munkások helyzetén, hogy az elégedetlenség annak ellenére sem szűnt meg a gyárban, hogy 1936 októberében 60 főnek, 1937 február elején pedig az összes munkásnak (ekkor 5%-kal) emelték a bérét.[103] A Magyarországi Famunkások Szövetségének főtitkára 1937. augusztus 23-án a győri gyár összes dolgozójának 20%-os béremelést kért. A gyár a kérés teljesítését az előbb említett béremelésre hivatkozva elutasította. 1937 júniusában az időközben az asztalosiparra megállapított legkisebb munkabérre vonatkozó rendeletnek eleget tettek és a Cardóban további 12%-kal emelkedtek a bérek. A gyár igazgatósága szerint további béremelés veszélyeztetné az angol export versenyképességét, amely nélkül – csak belső piacra alapozva – a gyár az akkori létszámmal és kapacitással „egyetlen hétig sem lehetne üzemben”, ezért azt, mint a győri munkásság „elemi érdekei ellen való” cselekedetet. nem teljesítette. Pontosabban a menedzsment ígéretet tett a bérek bizonytalan jövőben történő emelésére, „amint annak szüksége és lehetősége” megteremtődik.[104] Ez a homályos távoli ígéret nem elégítette ki a gyár dolgozóit, akik ezért 1937. szeptember 4-én titkos voksolással 249 szavazattal 2 ellenében a sztrájk mellett döntöttek.[105] Két nap múlva hétfői műszakkezdéskor a gyár összes dolgozója, 465 fő egyöntetűen letette a munkát és sztrájkba lépett.[106]
A munkabeszüntetés oka részben az volt, hogy a világháborús készülődés hatására emelkedni kezdtek az árak, ami a bérek vásárlóerejét jelentősen csökkentette. Másrészt a Győri Hírlap szerint – amely egyébként egyáltalán nem szimpatizált a sztrájkkal – a hazai bútorgyárak közül a Cardóban voltak a legalacsonyabbak a bérek.[107] Családos asztalosok 22 pengőt kerestek hetente, amiből a rezsi kifizetése után éppen csak kenyérre jutott, más élelmiszer ritkán került az asztalra.[108] Az újság állítását a gyár igazgatósága sietve cáfolta, szerintük a családosok heti 30-40 pengőt, a fiatal munkások heti 20-22 pengőt keresnek a Bútorgyárban, ami helyi viszonylatban nem minősíthető „éhbérnek”.[109]
Győrött – de az országban másutt is – különös módon a minimális bérek kormányzati megállapítása után robbant ki sok üzemben sztrájk, ugyanis a bérminimumot a legtöbb helyen bérmaximumként kezelték, másrészt a 8 órás munkaidő bevezetése miatt – az órabérek néhány fillérrel történő emelése ellenére is – a korábbi 10-12 órás munkanaphoz képest a bérek csökkentek. A Cardó bútorgyári sztrájkkal egyidőben további 4 bútorgyárban robbant ki munkabeszüntetés.[110] Győrött az angliai piac megtartása végett a szállítási határidők betartása létfontossággal bírt, ezért a dolgozók joggal reménykedtek abban, hogy az igazgatóság ebben a helyzetben engedményekre kényszeríthető. A gyárnak az elhúzódó sztrájk miatt rövidesen módosítania is kellett a londoni szállítási határidőket. A sztrájk – a Győri Hírlap szerint – „országos gazdasági és valutáris érdekeket is veszélyeztet”.[111]
A munkabeszüntetés szokatlanul hosszú ideig tartott, mert a dolgozók egységét nem sikerült megbontani, elszántságát megtörni. Ezért a sztrájk második hetében a gyár vezetői tárgyalóasztalhoz kényszerültek és hajlandónak mutatkoztak a 60 fillérnél alacsonyabb órabérű munkások bérét 6-8%-kal, a többiekét pedig 4-5%-kal emelni. A tárgyalások azonban megszakadtak, mert a munkások ragaszkodtak az 1934. évi állapothoz képest alig emelkedő, mindössze 48,8 filléres asztalos átlagórabér 20%-os emeléséhez.[112] A gyár igazgatósága ezért a munkások képviselőivel folyó tárgyalásokat félbeszakította és levélben ultimátum elé állította a sztrájkolókat: aki szeptember 21-ig a munkát felveszi, megkapja az ígért néhány százalékos béremelést, aki nem, annak felmondanak.[113]
A több mint három hétig tartó bútorgyári sztrájk végül 1937. szeptember 29-én 8%-os béremelés kiharcolásával fejeződött be. A kompromisszumhoz vezető egyeztető tárgyalásokon a bútorgyári munkásokat Malasits Géza, Győr szociáldemokrata országgyűlési képviselője és Udvaros István a győri szociáldemokrata párt vezetője képviselte. [114]
Az 1930-as évek második fele a nagy fellendülés időszaka a Cardó életében, amikor évente 4000-4500 szobabútort gyártott jórészt angol exportra. A gyár bútorosztályán 450, ládaosztályán mintegy 100 munkás jutott megélhetéshez.[115] Ha megrendelés érkezett, épületasztalos munkákat is vállaltak, ezen kívül iparvállalatok számára készítettek göngyölegeket.[116] Az, hogy jól megy a gyárnak, jól mutatja az a tény, hogy a város által delegált két bútorgyári igazgatósági tagnak az 1936/37-es üzleti év eredménye alapján 2750 pengő tiszteletdíjat szavazott meg a közgyűlés. [117]Az eredményért azonban keményen meg kellett dolgozni, a sikert ki kellett böjtölni. Osztalékot 1932 és 1935 között egyszer sem fizettek, erre csak az 1935/36-os üzleti évben került először sor.
A Cardo szinte kizárólag exportra termelt, a hadiállapot beálltáig elsősorban Angliában, de ezen kívül kisebb mennyiségben Hollandiába, Dél-Afrikába és Franciaországba is szállítottak szoba- és irodabútorokat. Tervezték a bulgáriai export megszervezését is.[118] A hazai bútorgyártás termelékenysége a világ fejlett országaihoz képest alacsonyabb volt, ezért a termelési költségek a világpiacihoz igazodó angliai árakban nem térültek meg, így a magyar bútorexport „csak mesterséges konstrukciók révén”, vagy úgynevezett addicionális export[119] keretében, vagy állami dotáció mellett volt lehetséges[120]. A legfontosabb exporttámogatási forma a valuták hivatalos árfolyamán felül fizetett valutafelár volt, ami a konvertibilis valuták esetében 50%-ot tett ki.[121] Az exporttámogatás mértékében a minisztertanács és a jegybank álláspontja gyakran ütközött, mert a kormány az exportot akarta növelni, az MNB-nek viszont ügyelnie kellett a fizetési mérleg egyensúlyára is.[122] Az eladósodott, adósságtörlesztését felfüggesztő, ugyanakkor háborúra készülő ország számára létfontosságú volt a nemes valutabevétel. Azokat a vállalatokat, amelyek ennek termelésében jeleskedtek, a kormány exportprémiumban részesítette. Ebből az 1933/34-es gazdasági évtől kezdve az angliai export beszüntetéséig minden évben kapott a Cardó Bútorgyár is.[123]
A külpiaci értékesítési lehetőségek kiszélesítésére 1937/38-tól nagy szükség mutatkozott, mert visszaesett az angliai, de különösen az olasz és német export. (Utóbbiak a háborúra való készülődés miatt egyre szigorúbb autarkiás gazdálkodást folytattak és csökkentették minden nem létfontosságú fogyasztási jószág behozatalát.)
Nagy-Britannia a II. világháború kirobbanásával Magyarország számára ellenséges országgá vált, ami lényegében lehetetlenné tette az angol bútorexport folytatását.[124] A szigetország 1941-ben hadat üzent Magyarországnak, a két ország között beállott a hadiállapot, ezért a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok teljesen megszakadtak. Ezt követően Svájc és Szlovákia vált a magyar bútorexport legfőbb felvevő piacává.[125]
Végül vizsgáljuk meg, hogy hol helyezkedett el a II. világháború kirobbanása előtt a Cardó a magyar bútoriparban! 1938-ban Magyarországon mintegy 21-22 ezer asztalos és 3-4000 kárpitos dolgozott, túlnyomórészt kisüzemi keretek között gyakran bérelt műhelyekben, pincékben. A dolgozók kifejezetten rossz munkakörülmények mellett keveset kerestek. A munkák nagy részét kézzel végezték, ezért a termelékenység alacsony volt, de éppen ennek köszönhetően a kibocsátást gyorsan és rugalmasan az igényekhez tudták igazítani. Mindez szerény bérekkel és a a termék szép kivitelezésével párosulva a magyar bútort versenyképessé tette a nyugat-európai piacokon. [126]
A II. világháború előtti utolsó békeévben a kisüzemi asztalos- és kárpitosműhelyek tengeréből 9 nagyobb bútorgyár emelkedett ki, amelyeknek túlnyomó része Budapesten és a főváros vonzáskörzetében működött. Az 50 főnél nagyobb bútorgyárak a bútorasztalosok mintegy ötödét foglalkoztatták, 3500-4000 fő dolgozott a 10-50 fős középüzemekben, a többi a kisiparban talált magának megélhetést. Létszám alapján a Cardo 500 alkalmazottjával a 2-3. legnagyobb bútorgyár volt az országban. A gyárak zömmel 20-40 éves alacsony felszerszámozottságú univerzális (kombinált) gépeket alkalmaztak, amelyekkel alacsony hatékonysággal, de változatos termelési profilt lehetett megvalósítani. Az üzemek szárítóberendezéssel általában nem rendelkeztek, ellenben nagy anyagkészletük mellett volt idejük kivárni a hosszadalmas természetes szárítást. A Cardó termelő berendezései korszerűbbek voltak, mint az ipari átlag, ezen kívül Győrött faszárítóval is rendelkeztek.
1938-ban az elméleti kapacitás kevesebb mint felének a kihasználásával hálószoba garnitúrára átszámítva a kis- és gyáripar mintegy 42 ezer darabot gyártott. A kárpitozott fekvő- és ülőbútorokkal együtt a magyar bútoripar ebben az évben hálószoba garnitúra átszámítva összesen 50-55 ezer egységet termelt. A bútortermelés több mint 40%-át külföldön értekesítették. A gyáripar 1938-ban 12 000 garnitúra hálószobát exportált, ennek kereken a harmada a Győri Cardo Bútorgyárra esett. [127]
A gyár tulajdonosi szerkezetében 1939-ban következett be jelentős változás. Az 1930. évi szindikátusi szerződés lehetővé tette a társaság többi tulajdonosainak a város kezében lévő részvénypakett megvásárlását azzal a feltétellel, hogy a vevő a névértéken felül kifizeti a részvények kamatait is.[128] Dr. Jordán János ügyvezető igazgató 1939 nyarán élt opciós jogával, megvásárolta a város tulajdonában lévő részvényeket és a Schaffer-család érdekeltségét is, így megszerezte a Cardó részvénytöbbségét, a városnak pedig megszűnt az érdekeltsége a gyárban. [129] Az 1948. évi államosításig Jordán János menedzselte és tulajdonolta a céget. Egyik jogi végzettséget szerző fia, Jordán László is a családi cégben kezdett dolgozni.
Bár Jordán János nem volt született győri, szorgalmával, kitartó munkájával, szociális érzékenységével a város köztiszteletben álló polgárává vált. Már két diplomával és könyvszakértői végzettséggel rendelkezett, amikor 40-es éveiben járva jogi diplomát és doktorátust szerzett a Szegedi Tudományegyetemen. Figyelemre méltó tanulmányai jelentek meg a város gazdasági életéről a Győri Szemlében. Ideje nagy részét a gyárigazgatói feladat kötötte le, emellett számos szakmai és társadalmi szervezetben vállalat vezető tisztséget. Az 1930-as években a Foederatio Emericana Győri Nagypriorátusának (a már végzett katolikus egyetemi-főiskolai hallgatók helyi szervezetének) referendáriusává választották. [130]A két világháború között hosszabb-rövidebb ideig tagja volt Győr város törvényhatósági bizottságának, a Győri Lloyd testületnek, elnöke a Magántisztviselők Egyesületének, a Gyárosok Országos Szövetsége győri csoportjának, a gyárvárosi római katolikus egyházközségnek, a Katolikus Körnek, a katolikus városi autonómiának, ügyvezetője a Népegészségügyi és Munkásvédelmi Szövetség győri szervezetének.[131] Komoly szakmai elismerésnek számított, amikor az 1930-as évek végén a Magyar Fatermelők, Fakereskedők és Faiparosok Országos Egyesülete Felsődunántúli Csoportja a Cardo Bútorgyár igazgatóját választotta elnökének.[132] 1940 márciusától társelnöke lett a GYOSZ Faipari Szakosztályának. Dr. Jordán János a GYOSZ győri szervezetének elnökeként az országos szervezet igazgatóságának is tagja lett.
Jordán János leszármazottjai között több neves személyt találunk. Egyik fiát, Jordán Emil bencés szerzetest 1939-ben Sao Paulóba küldte a rend az ottani magyar kolónia lelki gondozásának, tanításának megszervezésére. Az eredetileg három évre szóló misszió több évtizedes kiküldetést eredményezett, mert előbb a II. világháború, később a magyarországi politikai változások az 1960-as évek közepéig megakadályozták abban, hogy hazatérjen. Másik fia László budapestiként is megmaradt győri lokálpatriótának. Ő alapította a Győr Barátainak Körét és sokat tett azért, hogy a Közlekedési és Távközlési Főiskola Győrbe kerüljön, később egyetemi rangra emelkedjen. Dr. Jordán László felesége Győr egykori tudós alpolgármesterének, Valló Istvánnak a lánya, Tamás fia pedig Kossuth- és Jászai-díjas színész, színházigazgató.
A gyár a II. világháború idején hadiüzem lett, lőszeresládákat, kórházi barakkokat gyártott. A Cardó épületei és berendezései a várost a háború végén sújtó légitámadásokban 90%-ban elpusztult. A gyárban tárolt tűzveszélyes anyagok gyorsan lángra lobbantak, így az 1944. április 13-i bombatámadás után napokig égett a gyár.[133] A nyilasok és a németek a háború végén 40 vagon gépet, felszerelést, anyagot hurcoltak Németországba.[134] A megmaradt felszereléseket, gépeket dr. Jordán János Pestlőrincre szállíttatta.[135]
A hatalmas pusztítás ellenére 1945 tavaszán azonnal hozzáláttak a gyár helyreállításához. A bombázások elől Kismegyerre menekített gépeket visszahozták és a romok alól kiásták azokat a berendezéseket, amelyeket helyre lehetett állítani. Mivel a gépek zömét nyugtra hurcolták, a munkát jórészt kölcsönkért termelő berendezésekkel indították el.[136] A háborút követő hiperinflációs időkben bútort csak aranyért vagy dollárért lehetett vásárolni. Fát csak elvétve importált az ország, ezért a hazai erdőket termelték ki. Igen nagymértékű volt az illegális fakitermelés és falopás.[137] 1947 nyarán az állam még hajlandó volt hiteleket nyújtani, sőt 50%-os részesedést is vállalni a gyár helyreállítása érdekében, ugyanis az ország újjáépítéséhez konvertibilis valutára volt szükség. A régi kapcsolatok felelevenítésével a Cardo ismét angol exportot akart bonyolítani.[138] Ebben az időben – a konfliktusokra utaló jelek ellenére – ennek még volt némi realitása. A magyar ipar nehezen nélkülözte az angol gyarmatokról származó textilipari nyersanyagokat, színesfémeket, ötvöző anyagokat, amelyeket Anglia ekkor még hajlandó volt hitelben vagy bérmunkában előállított késztermékért cserébe szállítani. Ennek fejében elvárták magyarországi érdekeltségeik diszkriminációmentes kezelését, a válság idején befagyott angol hitelek elismerését és későbbi törlesztésére vonatkozó magyar szándék kinyilvánítását. Jordán vezérigazgató a termelés beindulása után már az angol export újjászervezésén dolgozott, amikor a Cardo csődbe ment, amit 1948 elején – még a 100 munkásnál többet foglalkoztató gyárak nacionalizálása előtt – államosítottak.
Hazánkban 1948. március 25-e előtt a jóvátételi szállításokban és az újjáépítésben kulcsfontosságú szerepet játszó egyes ágazatok (szénbányászat, a három legnagyobb gépgyár és ezek 50%-nál nagyobb érdekeltségei, villamoserőművek, nagy teljesítményű távvezetékek – állami kezelésbe vételére került sor, a hazai magántulajdon generális kisajátítását egyelőre még mellőzte a hatalom, a külföldi tulajdonban lévő érdekeltségek elvételére pedig 1949 végéig általában nem került sor. A körülményekből arra következtetünk, hogy a Cardo Bútorgyár konfiskálásánál is a Gerő Ernő nevével fémjelzett „szárazutas” tőkekisajátítási módszert alkalmazták. Ennek keretében a politikai és gazdasági kulcspozíciókat 1947 végétől gyors tempóban monopolizáló kommunista párt mesterségesen alakított ki olyan pénzügyi-gazdasági feltételeket (elvonás, anyagkiutalás, ár, adó, hitelkondíciók), amelyek a magántulajdonban lévő vállalatok gazdálkodását rövid idő alatt ellehetetlenítették és így azokat a felhalmozódó veszteségek fejében az állam kártalanítás nélkül kisajátította.
A Cardo – feltehetően nem önszántából – a hiperinfláció közepette 1500 faládát gyártott a Magyar Textilművek Rt.-nek, amiért a megrendelő a stabilizációt megelőző hetekben, amikor napi (!) több tízezer, sőt százezer %-ra rúgott az infláció, valorizálatlan pengőben fizetett, ami a teljesítéskor egy zsömle árával volt egyenértékű. Ezen az üzleten a bútorgyár nagy veszteséget szenvedett el. Mivel a súlyosan károsodott győri üzem helyreállítása hosszabb időt igényelt, dr. Jordán János a honvéd légierő egykori pestszentlőrinci raktárbázisát akarta bútorgyári félkészanyag-üzemmé átalakítani. A gyár felépítéséhez közel 3 millió Ft állami kölcsönt, a külföldi gépek beszerzésére pedig 100 000 angol font kölcsönt kért, amit Kelemen Gyula iparügyi államtitkár javaslatára meg is kapott. A hitel harmadát már felhasználták, amikor kiderült, hogy a Cardó nem kap engedélyt a termeléshez elengedhetetlen nyersanyag importjához, így a hitelt nem tudták visszafizetni. A gyár csődbe ment, a tulajdonos kénytelen volt 1948. január 1-jén az összes alkalmazottnak felmondani.[139]
Ekkor már folytak az országban az ún. gazdasági konstruált „szabotázsperek” (Nitrokémia Rt., Péti Nitrogénművek Rt., Földművelésügyi Minisztérium vezetőinek ügye), amelyek részben a régi vezető elit lejáratását, eltávolítását, részben pedig a legnagyobb, stratégiai jelentőséggel bíró, jórészt külföldi tulajdonban lévő vállalatok kártalanítás nélküli kisajátítását célozta. A gazdasági jellegű koncepciós perek politikai célokat is szolgáltak, ezen keresztül igyekeztek diszkreditálni, leleplezni a nyugati „szabotáló imperialistákat”, illetve az éppen soron lévő hazai „ellenséget”, ebben az időben azokat a szociáldemokrata vezetőket, akik ellenezték az SZDP-nek az MKP-ba való beolvasztását, az egyoldalú szovjet orientációt és az ország szovjetizálását.[140] Kelemen Gyula „jobboldali” szociáldemokrata iparügyi államtitkár letartóztatása és életfogytiglani fegyházra történő elítélése is ezt a politikai célt szolgálta.
A Cardo-ügyben őt tették felelőssé amiatt, hogy a gyár helyreállításához felvett állami kölcsönöket állítólag hibásan, a nemzetgazdaság számára károsan használták fel.[141] Az Országos Tervhivatal bűnügyi vizsgálatot rendelt el Cardó-ügyben. A boszorkányüldözésre kijelölt tárcaközi bizottság megállapította, hogy felesleges volt hitelt felvenni és a pestszentlőrinci üzem felépítéséhez hozzákezdeni, mert a győri gyárat – a gyár vezetőinek állításával szemben – lényegében már helyreállították. Külföldről rendeltek gépeket, ahelyett, hogy szorgalmazták volna a Cardo Németország amerikai megszállási zónájába hurcolt berendezéseinek a hazahozatalát. Mintha a kommunista párt szócsöve, a Szabad Nép nem tudott volna arról, hogy a hegyeshalmi incidens miatt[142] az amerikaiak leállították a restitúciót, a háború végén Ausztriába és Németországba hurcolt magyar javak visszaadását.[143] A tárcaközi vizsgálóbizottság szabotázsként állította be, hogy a Cardo nyugatra akarta exportálni bútorait, holott ez az üzlet állításuk szerint veszteséges lett volna, mert a gyár nem kapott volna annyi valutát a bútorokért, ami fedezte volna azok előállítási költségét.[144] Pedig a bizottság is nagyon jól tudta, hogy a magyar ipar kivitelét – az alacsonyabb termelékenység és a termékek gyengébb műszaki színvonala miatt – a két világháború között és az egész szocialista rendszerben a legtöbb termék esetében végig dotálnia kellett az államnak.[145] A manipulált vizsgálati eredmény hatására a Gazdasági Főtanács a hitel további folyósítását leállította és szigorú ellenőrzést rendelt el annak kiderítésére, hogyan juthatott valaki saját vagyon nélkül állami hitelhez egy olyan beruházáshoz, amely nem áll az állam érdekében. Jordán korábban a részvények felét felajánlotta az államnak annak fejében, hogy az finanszírozza a fővárosi gyár felépítését.[146] A vizsgálóbizottság azt is „kiderített”, hogy Jordánnak tulajdonképpen nincs is vagyona, mert azt már különböző kölcsönök fejében több banknál lekötötte, a kölcsönöket nem fizette, így a részvények felett már nem ő, hanem a bankok rendelkeznek.) A Gazdasági Főtanács a Jordán család ellen elrendelt bűnügyi vizsgálattal egyidőben az államkölcsön fejében államosította a Cardót, a feleslegesnek nyilvánított pestszentlőrinci beruházást leállíttatta és az oda beérkezett faipari gépeket Győrbe szállíttatta, a pestszentlőrinci telepet pedig felszámolta.[147] Az ügyben intézkedő iparügyi tisztviselők ellen fegyelmi és bűnvádi eljárást indítottak, Kelemen Gyula államtitkárt életfogytiglani fegyházra ítélték.[148]Jordán Jánost 1951-ben a Szolnok megyei Jászalsószentgyörgyre kitelepítették, ahonnan Nagy Imre 1953. évi kormányra kerülése után szabadult. 1957-ben bekövetkezett haláláig a Bútorértékesítő Vállalatnál dolgozott.[149]
Magyarország mint „rosszhiszemű szerző”? A hazai osztrák (német) vagyon átadása a Szovjetuniónak. Történelmi Szemle, 2013. l. sz. 119-144. old.
Az államosítás utáni első munkásigazgató, Méri István[150] csak néhány hónapig állt a gyár élén, 1948 őszén a társaságnak már Beck István volt a vezetője.[151] A Cardó Bútorgyár munkásai közül a II. világháború után Markó Gyula asztalost emelték magas politikai funkcióba. A szociáldemokrata polgármester, Udvaros István 1948-ban történő eltávolítása után őt, aki akkor már a Graboplast üzemi MKP szervezetének párttitkári tisztségét töltötte be, nevezték ki Győr polgármesterévé, majd a tanácsrendszer megalakulása után vele töltették be a városi, később a megyei tanácselnöki tisztséget. 1957-ben leváltották a megyei tanács vb elnöki tisztéből, mert nem volt hajlandó asszisztálni a törvénytelen megtorlásokhoz.
A bányászatot, kohászatot, alapanyagtermelő iparágakat és a hadiipart erőn felüli ütemben fejlesztő gazdaságpolitika nagyon szűkmarúan adagolta a fogyasztással kapcsolatos iparágak számára a fejlesztési forrásokat. A bútoripart ezen felül krónikus nyersanyaghiány, az alacsony bérek és rossz munkakörülmények miatt tartós munkaerőhiány, gyakran még áramhiány is sújtotta.[152] Az objektív körülmények miatti leállásokért, az erőltetett tervek teljesítésétől való lemaradásért sok esetben a vállalat vezetőit tette felelőssé az irányító főhatóság, a Könnyűipari Minisztérium Bútoripari Igazgatósága, ezért a direkt tervutasításos parancsgazdaság kiépítésének első éveiben gyakran változtak az igazgatók. Az egyszemélyi felelős vezetői poszton az 1960-as évek közepén Lovász László, majd másfél évtizeddel később Simon Zoltán kinevezésével stabilizálódott a helyzet. Mindketten hosszú éveket töltöttek a gyár élén. A termelés nehezen áthidalható objektív nehézségei ellenére a Cardó Bútorgyár 1955 és 1969 között hatszor lett élüzem. (A kitüntető címet 1955-56-ban negyedévenként, 1958-tól fél évente, 1966-tól évente lehetett megszerezni.) [153]
A Cardó Faipari és Bútorkereskedelmi Rt. 1949 nyaráig formálisan megőrizte részvénytársasági formáját. Az államosítás után a fagazdálkodás rentabilitására hivatkozva először a MALLERD kezelésébe adták[154], majd a kormány az üzemet 1949. június 3-án nemzeti vállalattá szervezte át.[155] Az ágazat államosítását követő összevonások után 1949-re a minisztériumi iparban (a kisipari szövetkezeteken túl) 21 bútorgyár maradt Magyarországon. A koncentráció szakadtalanul folyt, 1958-ban már csak 18 minisztériumi (állami) bútorgyár működött az országban. A magyar ipar 1963. évi átszervezésekor 20 minisztériumi (állami) bútorgyár működött az országban, amelyeknek a száma az összevonások után 5-re csökkent. A Cardo Bútárgyár – egy tatai kisüzem beolvasztásától eltekintve – továbbra is önálló maradt.[156]
Az államosított szocialista vállalatnak megszűnt a közvetlen kapcsolata a bel- és külpiaccal, elveszítette önálló export- és importjogosultságát és ettől kezdve a termelésen kívüli funkciókat hosszú évtizedekig erre szakosított intézmények (bel- és külkereskedelmi, tervező, piackutató, fejlesztő vállalatok és intézetek) látták el. Az 1940-es évek végén – a többi állami vállalathoz hasonlóan – megtörtént a bútoripar profilírozása is. A Cardó Bútorgyár évekig csak hálószobát, a Lingel Bútárgyár típusbútort, az Újpesti Bútorgyár 1. számú telepe kétajtós szekrényt, a 2-es számú üzemrésze orvosi kezelőasztalt stb. gyártott.[157] Ezzel megszűnt az önállóságukat elveszített vállalatoknak az a lehetősége, hogy maguk határozzák meg gyártási profiljukat, hogy több lábon álljanak és így védjék ki a kereslet változásából adódó nehézségeket. A bútor az 1950-es és 60-as évtizedekben – annak ellenére, hogy a külföldi kapcsolatok megszakadtak és az iparág hosszú ideig kizárólag belföldi piacra termelt – mindvégig hiánycikknek, és a fizetésekhez képest magas ára miatt a családi büdzsét különösen megterhelő beruházásnak számított, ahol a fogyasztói túlkereslet miatt a vásárlói igények alig tudták befolyásolni a bútorgyártást. A lakossági bútorvásárlás 1953-ig nagyon lassan emelkedett, ami részben az alacsony vásárlóerőre, részben a lassan bővülő kínálatra vezethető vissza. Nagy Imre kormányprogramjának, a reálbérek érzékelhető emelésének és a többszöri árleszállításoknak köszönhetően 1954-ben jelentősen megugrott a lakossági bútorvásárlás. (Ebben az évben 1950-hez képest 279%-ra nőtt a konyhabútorok, 394-re a hálószobabútorok vásárlása.) 1956/57-ben a Kádár-rendszer életszínvonalemelésének hatására tovább nőtt a bútorvásárlás (1957-ben konyhabútorból 1950-hez képest 643%, szobabútor 936% stb.) Az 1957. évi nagy ugrásban döntő szerepe volt annak, hogy a bútorimport az előző évhez képest több mint háromszorosára ugrott. [158]
A Cardó legegyszerűbb megoldással és legolcsóbb anyagokból úgynevezett típusbútort gyártott. Még az 1960-as évek végén is termelték az egész országban nagy népszerűségnek örvendő C VI-os, valamint az igényesebb belső kialakítású, mintegy ezer Ft-tal többe kerülő C XI-es típusú hálót.[159] A komplett típushálószobabútor két ruhásszekrényből, két ágyból, két éjjeli szekrényből és egy öltözőszekrénynek nevezett tükrös sminkasztalból állt.[160] Az ágy egymástól független, szétszedhető deszkáira vidéken még rendszerint szalmazsákot helyeztek. Matracot inkább városokban használtak mindaddig, amíg a kárpitos ágyak, kanapék ki nem szorították a hagyományos ágyakat. Ezek a nagyméretű, sok helyet igénylő bútorok a lakótelepek kis alapterületű lakásainak tömeges építésével szorultak ki a gyártásból. Helyükbe a variálható, modul rendszerű, többféle funkcióra alkalmas háló- és nappali szobabútorok (Jutka, Rába, Firenze, Főnix, Ravenna, Farád, Osaka, Orsi stb.) léptek. A panellakásokban a ruhásszekrényeket a folyosók beépített gardróbszekrényei pótolták, a nappaliban a hely maximális kihasználása érdekében kombinált felhasználhatóságú, faltól-falig, padlótól-mennyezetig terjedő szekrénysorokat gyártottak, az ágyakat már kárpitozták, mint ahogyan a dohányzóasztalt kiegészítő fotelek is. Elsősorba a fiatal házasokra gondoltak a tervezők azzal, hogy ezeket a bútorokat több részben is meg lehetett vásárolni. Az alapelemek már kielégítettek a bútorral szemben támasztott legfontosabb követelményeket. Később a jövedelem függvényében a kollekciót további elemekkel lehetett kiegészíteni.[161] A gyerekszobába pedig ötletes, nyugaton is keresett, általában emeletes kiságyak kerültek, amelyeket sokszor tanulóasztallal kombináltak (Lurkó, Dominó).
A „Szakma legjobb dolgozója” címért folyó versenyből szovjet mintára nőtt ki a magyar sztahanovista mozgalom, amelynek csúcspontja Sztálin 70. születésnapjára, 1949. december 21-ére szervezett „sztálini műszak” lett. Bár a bútorasztalos szakmában a technológiai követelmények miatt művi körülmények teremtésével sem lehetett az esztergályosokhoz, marósokhoz, kőművesekhez stb. hasonlóan több ezer százalékos látszat teljesítményt elérni, a bútorgyárakban is teremtettek sztahanovistákat. A „Szakma legjobb dolgozója” címért folyó verseny eredményhirdetésekor, 1950 márciusában bútorasztalos szakma legjobbjai között említik a napilapok Tóth Imre Cardó Bútorgyári dolgozót.[162] A sztárolt sztahanovista esztergályosok a sztálini műszak alatt 4000%-ot meghaladó fantasztikus teljesítményt produkáltak, ehhez képest az 1951. évi termelési versenyben a fényezők között Horváth Lászlónak, a Cardó bútorgyári fényezőnek 170%-os átlagteljesítménnyel is sikerült országos 2. helyezést elérnie.[163]
Nagy Imre 1953. júliusi kormányra kerüléséig a hazai bútorellátásnak nem csak a kínálata, volt rendkívül szűkös, a választéka nagyon szegényes, hanem a minősége is nagyon sok kívánnivalót hagyott maga után, miközben az ára rendkívüli mértékben megterhelte a munkáscsaládok költségvetését.[164] Az égető bútorhiány miatt (amihez nagymértékben hozzájárult a háborús pusztítás) félnyers, nem teljesen kiszáradt deszkából készítették a bútorokat, amelyek emitt megrepedtek, vetemedtek. [165]
Az 1953 nyarán bevezetett „új szakasz” idején egymást érték a bútor választékának, minőségének megjavítását célzó ankétok és a fogyasztói igények felmérését célzó bútorkiállítások.[166] A meglévő bútorgyárak mellett hat új faipari vállalatot bíztak meg bútorok gyártásával, amelyek azt a feladatot kapták az irányító hatóságuktól, hogy készítsenek ízléses, jó minőségű és olcsó bútorokat a dolgozóknak. Csodákra azonban nem voltak képesek a gyárak, a Cardó pl. 1953-ban az életszínvonal emelést és a lakosság fogyasztását a korábbiaknál jobban preferáló nyári kormányprogram teremtette kedvezőbb feltételek ellenére sem tudott 650 kombinált hálószobabútornál és 550 két típusú kombinált szekrényből többet gyártan.[167] (A háború előtt évente 3-4000 db komplett hálószobát gyártottak exportra.)
Az 1956 őszi a Cardóban is állt a munka, részint a dolgozók általános sztrájkja, részint áramszünet miatt.[168] A termelést anyaghiány nem akadályozta, mert a vezetőknek az üzemszünet alatt jelentős mennyiségű nyersanyagot sikerült beszerezniük.[169] A Cardóban is megalakult a munkástanács, amelynek az összetételéről semmit sem tudunk és arról sem, hogy a régi igazgatót – ahogyan ez általános volt ebben az időben – eltávolították-e a gyár éléről, vagy sem. (Kádár János hatalomra kerülése után a legtöbb munkástanács által leváltott igazgatót rövid idő múlva visszahelyezték a gyárak élére.)
A korai (1949-51. évi) rekonstrukción átesett Angyalföldi és a Cardo Bútorgyár kivételével a magyar bútorgyárak elavult gépparkkal rendelkeztek. A Cardo nagy és még jórészt beépítetlen telke a gyár bővítését (ellentétben a legtöbb fővárosi bútorgyártól) területhiány miatt nem akadályozta.[170]
A Cardo Bútorgyár munkáslétszáma 1951 és 1957 között (a bútoripar egészéhez hasonlóan) stagnált, 1956-ban részben a termelési bizonytalanság, részben az itt dolgozó munkások disszidálása miatt 1953-hoz képest 27%-kal csökkent, majd 1957-től lassan, de fokozatosan emelkedett.[171] Munkáslétszám alapján a Cardo 1958-ban a közepes méretű gyárakhoz tartozott. A 18 állami bútorgyárban ekkor 3810 munkás dolgozott. Legnagyobb létszámmal a Debreceni Hajlított Bútorgyár rendelkezett, itt 465 főt találunk. A Cardoban ekkor 207 fő a munkáslétszám. Ennél 8 állami bútorgyár is több munkást foglalkoztatott ebben az évben. [172] A győri bútorgyárban dolgozók összes száma 1963-ban már megközelítette a félezret (485 fő),[173] a munkáslétszám 1965 és 1970 között 631 és 703 között mozgott, 1970-ben 672 munkás és 121 alkalmazott dolgozott itt. Lassan, de állandóan nőtt a kibocsátás is, a teljes termelési érték az 1965. évi 99 367 ezer Ft-ról 1970-re 132 250 ezer Ft-re emelkedett. [174]
A Cardo fő profilja 1958-ban (az Angyalföldi, a Budapesti, a Budapesti Minőségi, a Duna, az Egri, az Otthon és a Szegedi bútorgyárhoz hasonlóan) továbbra is fényezett lakásbútorok gyártása volt. Kárpitos bútorokat (heverőket, kanapékat, foteleket) ekkor még nem gyártottak Győrött. [175]
Az 1950-es évek erőltetett nehéziparosító gazdaságpolitikája miatt a bútoripar (és általában a fogyasztási cikkeket előállító iparágak) fejlesztésére alig jutott forrás, a bútorhiány állandósult és egyre égetőbbé vált. Az ágazat fejlesztése csak a Kádár-rendszer első éveitől vált fontossá. A második hároméves tervben (1958–1960) mintegy 65 millió Ft-ot szántak a bútoripar fejlesztésére, részben egy új gyár építésére, főleg a meglévők korszerűsítésére, bővítésére, amellyel mintegy ötödével akarták a bútorgyártást növelni.[176] Ebből a keretből kereken 7 millió Ft-tal gazdálkodhatott a Cardo, amely gépeket szerzett be, illetve új üzemcsarnokot és szociális létesítményt (öltözőt, fürdőt) épített. A nehéz kézi fizikai munka kiváltására eleinte szocialista – elsősorban kelet-német – bútorgyártó gépeket vásároltak. Olyan présgépet pl., amely egyszerre több rétegben volt képes a néhány milliméter vastag nemes fából levágott furnért több rétegben is a kevésbé értékes bútorfára sajtolni. Ezzel az egyetlen, de a gyártás folyamata szempontjából fontos újítással a napi 11-12 darab hálószobabútor helyett napi 14-15 db-ot tudtak gyártani.[177] Kifejezetten nehéz és az oldószerek, gyanták párolgása miatt egészségre káros műveletnek számított a bútorlapok polítúrozása, fényezése. Ezt a munkát könnyítette és gyorsította meg a bútorlapra gépi úton felvitt poliészter lakk, amely a fényezési időt a kézi munkához képest a korábbi 1/12-ére, a száradási időt pedig 30 napról 8 órára csökkentette. A magyar bútoripar 1959-ben 7 ilyen gépet kapott, amelyből egy a győri Cardóba került. A drága és korlátozottan rendelkezésre álló természetes fa nyersanyag helyett a műanyag a fényezésen túl is egyre jobban terjedt a bútoriparban, különösen a konyha- és fürdőszoba bútorok fiókjainak a gyártásában, amely ellenállt a nedvességnek és nem vetemedett. [178]
A kézi munka gépesítésének, a szűk keresztmetszetek feloldására beszerzett nagyértékű gépek két műszakban történő üzemeltetésének és a második hároméves tervben felépített új üzemcsarnoknak köszönhetően az 1958. évi napi 10-12 hálószobabútor gyártását 1962 végére sikerült napi 38-ra emelni. A termelési profil 1957-ben a szobabútorok gyártásánál leesett apró, másra már nem használható hulladékfából készített kisbútorok (bárszekrény, hanglemez szekrény, kisméretű könyvszekrény) gyártásával bővült, amit a Bútoripari Igazgatóság 1958-ban a felügyelete alá tartozó vállalatok profiljának újabb kijelölésekor a hivatalos lapban is rögzített. [179] A lakosság gyorsan megkedvelte ezeket a praktikus, a lakást is díszítő, viszonylag olcsó kisbútorokat, ezért ezeknek a választékát később fehérneműs szekrények, díszkazetták stb. gyártásával tovább bővítették. [180]Az államosítástól számított nagyjából 10 év alatt 1959. október elejére készült el a 25 000. szobabútor a Cardóban.[181]
A vállalat fedett termelő területe 1962-re csaknem megkétszereződött. A munkakörülményeket javította a mosdó és öltöző épület átadása, a por- és szagelszívó berendezések, ventilátorok felszerelése. [182] 1963-ban a technológiai sorrendnek megfelelően nyolc gépet állítottak sorba. A „géputcában” a különböző munkaműveleteket automatikusan végezték el a gépek a görgőkön, emberi kéz érintése nélkül haladó anyagon. Ez a gépsor egymaga 80 embert szabadított fel a nehéz fizikai munka alól, nem mellesleg meggyorsította a termelési folyamatot.[183]
A Cardó 1963-ban 8-9%-kal, 1964. évi első felében közel 25%-kal lemaradt a termelési és értékesítési tervének teljesítésével. Általánosan ható, az egész magyar ipar termelését gátló tényezőkről volt szó: a szokatlanul kemény 1963/64-es télről, amely a szénhiány miatt áramkimaradásokhoz és az ipar energiafelhasználásának kényszerű korlátozásához vezetett, gyakoriak voltak a szállítási nehézségek[184], rendre előfordult anyaghiány, raktárhiány, szűk volt a készre gyártó, szerelő helyiség kapacitása, a nehéz munkakörülmények és alacsony bér miatt sok volt az önkényes kilépő. A magas fluktuációban szerepet játszott az is, hogy a szervezetlenség miatti leállás következtében előbb kényszerszabadságra küldtek embereket, ami később munkatorlódáshoz, majd a kiesett termelés túlórákkal való pótlásához vezetett. Érthető módon sem az egyik, sem a másik nem okozott osztatlan lelkesedést a munkavállalók között.[185]
Győrött késett a korszerű lapmegmunkáló sor üzembe állítása, ráadásul a gépsor tervezése során nem rendszerben gondolkodtak, így a gépsor munkáját megelőző technológia kapacitása kevésnek bizonyult a korszerű gépsor kiszolgálásához, ezért a géprendszer teljesítőképességét csak részlegesen lehetett kihasználni.[186]
A termelést akadályozó tényezőket a megyei pártbizottság vezetői rendre jelentették az MSZMP KB illetékes osztályainak, illetve a megyébe látogató pártvezetőknek, így pl. Szurdi Istvánnak, a KB iparért felelős titkárának.[187] A pártapparátus a panaszlistát a minisztériumok felé továbbította, ahol a könnyen megoldható problémákat gyorsan orvosolták, más esetekben pedig objektív okokra, gyakran az érintett vállalatok felelőtlen gazdálkodására hivatkozva vagy nem segítettek, vagy felszíni megoldásként szervezeti intézkedéseket hoztak. A kiszerelő helyiség hiányán a kormány Gazdasági Bizottsága úgy próbált meg segíteni, hogy 1964. január 1-jével a Cardó Bútárgyárhoz csatolta a Tatán működő, eredetileg faszeggyártásra szakosodott, utóbb bútorlábakat készítő Komárom megyei Faipari Vállalatot. Az igazi megoldást azonban a saját raktár és kiszolgáló kapacitás bővítése jelentette, ami az építőipar túlterhelése és az építési anyagok krónikus hiánya miatt az eredeti tervekhez képest rendre késett. A szerelde és a raktár bővítése 1964 végére fejeződött be, nagyban segítve ezzel a folyamatos munkát.[188]
Győrött az 1960-as évek második feléig a hálószoba garnitúrákhoz nem gyártottak kárpitos bútorokat. Emiatt a fogyasztók a Cardo bútorokhoz nehezen találtak színben harmonizáló heverőt. A problémán a gyár vezetése úgy segített, hogy ideiglenesen egy régi – a munkakörülmények szempontjából nem túl ideális – raktárépületben kárpitosműhelyt rendezett be, ahol 1965 április elején kárpitozott heverőket kezdtek gyártani.[189] A heverők epeda rugós betétjét éjszakára meg lehetett fordítani, így fekvés közben nem kopott a szövet.[190] A kárpitosműhelyben a Rába és Firenze lakószobákhoz 1967-től szövet-műbőr kombinációjú foteleket is készítettek.[191]A kárpitosipari tanulók gyakorlati tanműhelye 1981 nyarán készült el, ahol a tanulók korszerű körülmények között sajátíthatták el a szakma gyakorlati fogásait.[192] A gyár területén ekkor már csaknem három évtizede folyt a bútorasztalos tanulók gyakorlati képzése, akik 1983-ban új, jól felszerelt háromszintes tanműhelyt kaptak. [193]
Az új gazdasági mechanizmus 1968. január 1-jei bevezetését megelőző hónapokban pánikszerű vásárlási láz kezdődött az országban, mert elterjedt az a rémhír, hogy a szabad árformába sorolt bútor ára 1,5-2-szeresére nő. [194] Az indirekt irányítási rendszer elsősorban a fogyasztási cikkeket gyártó vállalatok számára teremtett nagyobb önállóságot, a fogyasztói igények fokozott figyelembevételének lehetőségét és kényszerét, a kereslethez igazodó rugalmasabb alkalmazkodást és a szabadárak szélesebb körben történő alkalmazását. A Cardó 1969. július 1-jével önálló értékesítési jogot kapott. Ettől kezdve a gyár területén nyitott boltjukban közvetlenül is árusították termékeiket.[195] Az 1970-es évek elején az üzlet mellett bemutatótermet létesítettek, ahol a tervezett gyártmányokkal ismerkedhettek az érdeklődők, akik véleményt is mondhattak az új konstrkciókról. A potenciális és tényleges vásárlók a kiállítóteremből közvetlenül a bútorboltba juthattak, ahol megvásárolhatták a gyár termékeit és számtalan bútorral és lakberendezéssel kapcsolatos kelléket. A gyár és a Butorért Vállalat szakemberei készséggel adtak itt lakberendezési tanácsokat az érdeklődőknek. A bútorüzlet emeletére a kereskedelmi osztályt és a bútortervezőket helyezték.[196]
A gyár az 1980-as évek végéig állandó résztvevője volt a Budapesti Nemzetközi Vásárnak és az Otthon című lakberendezési kiállításnak. Az 1969. évi Budapesti Nemzetközi Vásáron több újdonsággal jelentkeztek, így pl. a Cardo 69 hálószobabútorral, amely két ágyneműtartós heverőt is tartalmazott, amelyeknél a kényelemről elsőként az országban epedarugó helyett poliuretán hab gondoskodott. Nagy érdeklődést váltott ki a gyár kettős funkciójú teleszkópos asztala, amely alapállásban dohányzóasztalként, felemelt állapotban 8 személyes étkezőasztalként szolgált.[197] A gyár termékeinek a minőségét nem csak a kereskedők, hanem a fogyasztók is jónak ítélték, az Otthon ’74 kiállításra benevezett mind az öt termékük Kiváló Áruk Fóruma kitüntetést kapott.[198]
A szocialista korszak legjelentősebb fejlesztésére az 1970-es évek elején került sor, amikor a gyár területén egyszerre két acélvázas gyártócsarnokot építettek. Ezekbe helyezték el a sajtoló, lapszabász és egyéb gépeket, a régi üzemcsarnok emeletén felszabaduló helyiségbe pedig olasz gyártmányú felületkezelő és erezetnyomó berendezés került, amellyel úgyszólván tetszés szerint alakíthatták bútorlapjaik mintázatát.[199]
A kielégítetlen hazai kereslet miatt hosszú ideig kivitelre alig gondolhattak, de az 1960-as évek közepétől szerény keretek között újraindult a nyugati (belga, angol, francia) és keleti (szovjet) bútorexport. A franciáknak szállított kombinált szekrények elnyerték az ottani fogyasztók tetszését, ezért a külföldi kereskedők komódot is rendeltek a győri gyártól. Ennél jóval nagyobb üzlet rejlett a gyermek- és ifjúsági bútorokban, amelyeket a Cardó nyugat-német cégekkel kötött hosszú lejáratú termelési szerződés keretében gyártott.[200] A Dominó fantázianevű gyermek- és ifjúsági bútorcsaládjukkal Ausztriában is piacra találtak.[201] 1981-ben fennállása óta először szállított Nyugat-Európába a Cardó kárpitos bútort. A kanapéból és két fotelből álló Salvador garnitúrából az NSZK rendelt nagyobb mennyiséget a győri gyártól.[202] A rendszerváltást közvetlenül megelőző években a skandináv országok is a Cardo bútorok vásárlóivá váltak.[203] A nyugati export természetesen a gépek és berendezések állandó fejlesztését, valamint az anyagmozgatás gépesítését tették szükségessé.
Az egykori Szovjetunióba főleg szállodai bútorok szállításával szereztek hírnevet maguknak. Győri bútorokkal rendezték be az egyik 11 szintes bakui szállodát, amely a Cardó háború utáni első nagy közületi szállítása volt. A további szovjet megrendelések reményében az 1970-es évek elejétől a Cardo gyakori résztvevője lett a Szovjetunióban rendezett bútorkiállításoknak.[204] Az itt szerzett tapasztalatok is szerepet játszottak abban, hogy a Cardó Bútorgyárat kérték fel az egykori győri karmelita kolostor épületében kialakított Hotel Klastrom vendégszobai berendezéseinek egyedi tervek alapján történő gyártására.[205]
A magyarországi és a kelet-európai piaci helyzet bútorfronton az 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején gyökeresen megváltozott. A lakosság reáljövedelme a kétszámjegyűt megközelítő infláció miatt csökkent és a kereslet elsősorban a nem létszükségleti cikkek – így a bútor – iránt esett vissza leginkább. 1983-ba pl. a két évvel azelőttihez képest mintegy 6%-kal csökkent a bútor iránti fizetőképes kereslet. A következő évben a bútorvásárlások csökkenése tovább folytatódott, emiatt a gyár termékeit nem lehetett teljes egészében értékesíteni, az eladatlan, felhalmozódott késztermékek elhelyezésére szükségraktárat kellett bérelni. Miután ez is megtelt 1985 első félévében emberemlékezet óta ismeretlen lépésre került sor: egy üzemegység kivételével egy hétre le kellett állítani a gyárat.[206] A bútorgyárak kénytelenek voltak szembenézni korábbi kedvező helyzetük elveszítésével. A keresleti piacot kínálati piac váltotta fel, kevesebb panellakás épült, ami megváltoztatta a bútor iránti kereslet összetételét. Az életszínvonal stagnálása, sőt nagy társadalmi csoportoknál esése a korábbi 10-12 éves bútorcsereciklust átlagosan 2-3 évvel kitolta. Mindez arra késztette az 1968-ban alapított Első Bútoripari Egyesülés néhány tagját, köztük a Cardót, hogy új együttműködési formába tömörüljenek és új társulást hozzanak létre, amely a verseny bizonyos fokú korlátozását, a főváros reprezentatív helyén közös bútorbolt üzemeltetését és az együttműködésből adódó előnyök kiaknázását, az export fokozását tűzte ki célul.[207]
A Cardónak igazodnia kellett a megváltozott és egyre polarizáltabbá váló kereslethez, az olcsó bútorok iránti igény növekedéséhez. A termelési szerkezetet az új körülményekhez kellett igazítani. A magasabb jövedelemmel rendelkező, igényes fogyasztók számára jugoszláv kooperációban gyártották a Kapri szekrénysort. A tömegigényt azonban az átlagosan 45-50 négyzetméteres lakótelepi lakások tulajdonosai jelentették. A rendszerváltás előtti nehéz gazdasági helyzetben mindent megtettek bútoraik népszerűsítéséért, a vásárlók kegyeinek elnyeréséért. Elhagyták az inkább kiállító és kevésbé vásár jellegűvé vált BNV-t, helyette növelték a gyárban, iskolákban, kulturházakban tartott bútorbörzék, bemutatók és vásárok számát. Termelői oldalról az alkalmazkodást nagymértékben nehezítette a költségek (nyersanyag, energia) állandó emelkedése és az államháztartás romló helyzete miatti növekvő központi elvonás, ami a nyereség egyre nagyobb részének az elvonásához és ezáltal a fejlesztési alap csökkenéséhez vezetett.[208] Minden bizonnyal ennek is szerepe lehetett abban, hogy a Cardó Bútorgyár 1985-ben eladata tatai gyáregységét és az ott előállított keményfa termékeket szövetkezetektől, vállalati GMK-któl, termelőszövetkezeti melléküzemágaktól vásárolta. [209] Az ott dolgozó mintegy félszáz munkást részben átvette az anyagyár, részben segített nekik munkát találni.
Az állami vállalatok átalakulását lehetővé tévő törvény megjelenése után a Cardo Bútorgyár 1992 júniusában kft-vé (Cardo Bútorgyártó és Kereskedelmi Korlátolt Felelősségű Társaság) alakult át, amelynek a törzstőkéjén az állam (93,2%), a Győri Önkormányzat (6,7%) és a Tatai Önkormányzat (0,1%) osztozott. A rendszerváltás utáni első években a Cardo menedzsmentje mindent megtett annak érdekében, hogy piacot találjon az egyre nehezebben eladható bútoraik számára. A nyugati export a kibocsátásnak csak egy kis szeletét vette fel, idehaza kellett a bútorokat és fekvőhelyeket elhelyezni. Ezért mintegy 300 magyarországi bútorboltban próbálták meg értékesíteni a termékeket és 6 üzletkötőt alkalmaztak, akik járták az országot, hogy piacot találjanak a bútoroknak.[210] Elsősorban a figyelemfelkeltést szolgálta rövid ideig tartó akciójuk, amelynek keretében két darab éves színházbérletet adtak annak, aki a gyár mintaboltjában 100 000 Ft-nál nagyobb értékű bútort vásárolt[211]
Az Állami Vagyonügynökség megbízásából a Dunaholdin Rt. 1992 végén hirdette meg a kft állam tulajdonában lévő üzletrészének az eladását.[212] A társaság dolgozói és a két önkormányzat nem élt elővásárlási jogával, így a győri bútorgyárat egy izraeli szakmai befektető vásárolta meg.[213] A privatizációs pályázat egyébként preferálta az olyan szakmai befektetőt, aki megőrzi a cég alapvető profilját és tovább működteti a vállalkozást. A Cardo Bútorgyár 93,2%-os állami tulajdonosi részesedése sajtóértesülések szerint 80 millió Ft-ért (lényegében telekárban) került az Aminach Holdin Ltd. izraeli bútorgyár tulajdonába. Arányaiban megismétlődött a nagy gazdasági világválság alatt bekövetkezett eset, amikor a faipari részvénytársaság az alaptőke töredékéért került a Cardo és Győr város önkormányzatának tulajdonába. A mérleg egyik serpenyőjébe az alacsony vételár, a másikba a vevőnek, Izrael legnagyobb kárpitoscégének az ígérete került, miszerint rövid idő alatt a vételár többszörösét fekteti a győri gyárba.[214] Az Aminach világszínvonalú matrac licencet, tőkét, modern gépeket és főként nemzetközi piaci kapcsolatokat és ismereteket hozott a házasságba. A külföldi befektető megtartotta és egyben világszínvonalú matracok és újtípusú fekvőbútorok gyártásával egészítette ki a Cardo termelési profilját. Mára a kibocsátási arányok a piaci keresletnek megfelelően a kárpitos bútorok és az amerikai licenc alapján gyártott matracok javára tolódtak el. [215] A gyártási profil 1995-ben irodabútorok termelésével bővült.[216] A privatizáció azonnali fájdalmas következménye a gyár létszámának ötödével történő csökkentése és a termeléshez közvetlenül nem kapcsolódó társadalmi felelősségvállalás radikális leépítése lett.[217]
A Cardo Bútorgyár – ellentétben egy sor régi győri vállalattal – nevet, valamint részben profilt váltva legalább túlélte a rendszerváltást és máig a piacon maradt.
[1] Bedy Vince: Adalékok a győri ipar történetéhez. Győri Szemle, 12. évf. 1941. 116-117. old.
[2] Magyarország vármegyéi és városai. Győr vármegye. Szerk.: Borovszky Ambrus, Budapest é. n. (1908) 124-130. old.
[3] A Győri Ipartestület közös gépműhelyének működését Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszter 20 000 korona államsegéllyel támogatta. (Czipész Szaklap, 1909. június 1. 11. sz.)
[4] Eredetileg vasipari gépeket is be akartak állítani, végül azonban csak bőr- és faipari gépeket szereztek be. (Győri Vasárnapi Újság, 1906. április 1.)
[5] Magyar Ipar, 1923. február 4. 2. sz.
[6] Magyarország vármegyéi és városai. Győr vármegye. Szerk.: Borovszky Ambrus, Budapest é. n. (1908) 217. old.
[7] Dunántúli Hírlap, 1916. április 8., 1917. április 24.
[8] Ez a három vállalat a Győri Szeszgyár, a Graboplast és a Cardo. Van ezeken kívül még néhány gyár, amely megélte a centenáriumot, de vagy nem az eredeti helyén működik, mint pl. a vagongyár, vagy pedig már csak az épületek egy része maradt meg, amelyekben az eredeti funkciótól teljesen térő feladatot látnak el, mint pl. a Selyemgyár, a Magyar Ágyúgyár, és a Richards Finomposztógyár.
[9] Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Megyei Levéltára (a továbbiakban: MNL GyMSMGyL). Cégbírósági iratok. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. iratai 1916-1932. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. 1916. július 17-i alakuló közgyűlésének jegyzőkönyve.
[10] Nagy Magyar Compass 48/2. 1920. 477. old.
[11] Központi Értesítő, 83. szám 1916. október 15. 1420. old. Győri Törvényszék, okmánytári szám 214.
[12] Győri Hírlap, 1918. augusztus 17.
[13] Győri üzemek és vállalatok. Történeti összefoglalók. Kézirat, Győr 1971. 159. old.
[14] Hatschek Ede asztalosüzeme 1914 tavaszán ment csődbe, a csődtömeget 50 000 koronára becsülték. (Győri Hírlap, 1914. május 26.)
[15] MNL GyMSMGyL Cégbírósági iratok. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. iratai 1916-1932. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. 1918. június 22-i első rendes közgyűlésének jegyzőkönyve..
[16] Győri Hírlap, 1918. augusztus 17.
[17] Győri üzemek és vállalatok. Történeti összefoglalók. Kézirat, Győr 1971. 159. old.
[18] Győri Hírlap, 1920. április 27.
[19] Fejér Megyei Levéltár. A Dunántúli Kerület Kormánybiztosának iratai 10 761/1919. Közli: Válogatott dokumentumok a Győr-Sopron megyei munkásmozgalom történetéhez 1919-1928. Győr, 1979. 95-96. old.
[20] Győri Hírlap, 1920. április 27.
[21] Fejér Megyei Levéltár. A Dunántúli Kerület Kormánybiztosának iratai 10 761/1919. Közli: Válogatott dokumentumok a Győr-Sopron megyei munkásmozgalom történetéhez 1919-1928. Győr, 1979. 95-96. old. Lásd még: MNL GyMSMGyL Cégbírósági iratok. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. iratai 1916-1932.A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. 1920. április 1-jei rendes közgyűlésének jegyzőkönyve.
[22] Nagy Magyar Compass 48/2. 1920. 477. old.
[23] MNL GyMSMGyL Cégbírósági iratok. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. iratai 1916-1932. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. 1922. augusztus 25-i rendes közgyűlésének jegyzőkönyve. Az igazgatóság 1922. augusztus 10-i jelentése.
[24] MNL GyMSMGyL Cégbírósági iratok. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. iratai 1916-1932. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. igazgatóságának 1922. június 26-i döntése.
[25] Győri Hírlap, 1920. április 27.
[26] MNL GyMSMGyL Cégbírósági iratok. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. iratai 1916-1932. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. 1921. július 17-i közgyűlésének jegyzőkönyve.
[27] Győri Hírlap, 1919. január 18.
[28] A veszteség 22 039,19 korona volt. (MNL GyMSMGyL Cégbírósági iratok. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. iratai 1916-1932. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. 1920. február 15-i közgyűlésének jegyzőkönyve.)
[29] MNL GyMSMGyL Cégbírósági iratok. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. iratai 1916-1932. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. 1920. április 1-jei rendes közgyűlésének jegyzőkönyve.
[30] A 15%-kal leszállított alaptőkét új részvények kibocsátásával azonnal visszaemelték az eredeti értékre. (MNL GyMSMGyL Cégbírósági iratok. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. iratai 1916-1932. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. 1921. július 17-i közgyűlésének jegyzőkönyve.)
[31] MNL GyMSMGyL Cégbírósági iratok. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. iratai 1916-1932. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. igazgatóságának 1925, június 30-i jelentése.
[32] Nagy Magyar Compass 1928. 52/2. 282. old.
[33] A korabeli források a Győri Faipari és Faértékesítő Rt-t a Magyar Leszámítoló és Pénzváltóbank érdekköréhez sorolták. A Győri Hírlap pl. arról ír, hogy a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank, valamint a Magyar Általános Ingatlan Bank a bútoriparban meglévő érdekeltségeiket kiterjesztették és „a Győri Faipari és Faértékesítő Részvénytársaságot is érdekkörükbe vonták”. (Győri Hírlap, 1920. április 27.) Ez azonban nem azt jelentette, hogy a bank a vállalat részvénytöbbségének megszerzésére és a napi gazdálkodás irányítására törekedett volna. Ez kölcsönös előnyökön és bizalmon alapuló kapcsolat volt, amelyben a bank intézte az érdekkörébe tartozó vállalatok pénzügyeit, hitelt nyújtott, váltót számítolt le, kezelte betétjeit, őrizte részvényeit, aminek fejében elvárta, sőt megkövetelte, hogy a vállalat folyószámláját az adott banknál vezesse, amely így napi szinten tisztában lehetett a hitelt felvevő vállalat likviditásával és pénzügyi stabilitásával. Az sem volt ritka, hogy a bank megbízható pénzügyi szakembereit delegálta az érdekkörébe tartozó vállalathoz annak érdekében, hogy első kézben informálódjon a vállalat gazdálkodásáról és anyagi helyzetéről. (MNL GyMSMGyL Cégbírósági iratok. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. iratai 1916-1932. A Győri Faipari és Faértékesítő Részvénytársaság 1920. április 21-i rendkívüli közgyűlésének jegyzőkönyve.)
[34] 1925 tavaszán a 75 000 db részvényből 60 000-ret a két bécsi vállalkozó mellett a Sajeg, Sorel és Herczog, valamint az Oppenheimer Co. birtokolt. Pollack osztrák textilgyáros volt, a többi nagybefektető kiléte egyelőre ismeretlen. Gyanítjuk, hogy Pollackhoz hasonlóan ők sem szakmai, inkább pénzügyi befektetők lehettek. (MNL GyMSMGyL Cégbírósági iratok. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. iratai 1916-1932. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. 1925. április 15-i rendkívüli közgyűlésének jegyzőkönyve.)
[35] MNL GyMSMGyL Cégbírósági iratok. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. iratai 1916-1932. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. 1928. április 11-i rendkívüli közgyűlésének jegyzőkönyve..
[36] MNL GyMSMGyL Cégbírósági iratok. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. iratai 1916-1932. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. 1925. április 30-i rendes közgyűlésének jegyzőkönyve.
[37] Szeghalmy Gyula: Dunántúli vármegyék. Győr vármegye községei. Budapest, 1938. 744. old. Lásd még: Magyar Pénzügyi Compass 1923/24. II. rész. Budapest, Apolló 1924. 198. old.
[38] Vágó Jenő szén- és tűzifanagykereskedő az ország összes nagyobb városában rendelkezett lerakattal. Az országos kereskedelmi hálózatában 350 főt foglalkoztató vállalkozó óriási haszonra tett szert.
[39] Az Est, 1929. július 2.
[40] Az Est, 1929. július 4.
[41] Győri Hírlap, 1929. július 13.
[42] Az 1923 és 1925 között egyre jobban elértéktelendő koronában fizetett osztalék valós vásárlóértéke alacsony volt. A pengőben történő nyilvántartásra és elszámolásra történő áttérés után 1926-ban és 1927-ben 1,50-1,50 pengős osztalékot fizettek a részvényeseknek. (Nagy Magyar Compass 52/2 (1928) 282. old.
[43] MNL GyMSMGyL Cégbírósági iratok. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. iratai 1916-1932. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. 1929. október 11-i közgyűlésének jegyzőkönyve.
[44] A társaság 15 000 db részvényéből ekkor 14 831-et ők tulajdonoltak, vagyis kettejük szavazata döntött.
[45] MNL GyMSMGyL Cégbírósági iratok. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. iratai 1916-1932. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. 1930. július 25-i közgyűlésének jegyzőkönyve.
[46] Nagy Magyar Compass 54/2. 1930. 244. old.
[47] Központi Értesítő, 1930. szeptember 11. 37. sz. 692. old.
[48] MNL GyMSMGyL Cégbírósági iratok. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. iratai 1916-1932. A Győri Faipari és Faértékesítő Rt. 1931. augusztus 28-i, 1932. december 13-i és 1934. március 3-i közgyűlésének jegyzőkönyve.
[49] Győri Hírlap, 1929. július 15.
[50] Népszava, 1930, január 16.
[51] A budapesti szén- és tűzifakereskedő, furnérgyáros Vágó Jenő az ország egyik leggazdagabb embere volt, rendre előkelő helyen szerepelt a legnagyobb adót fizetők listáján. 1935-ben tüzelőanyag kereskedéssel 102 000 pengőt keresett és így nevét ott találjuk a fővárosi virilisek között. Egyedül az értékpapírokban fektetett vagyonát 1,8 millió pengőre becsülték. (Újság, 1935. augusztus 3. Lásd még: Magyar Hírlap, 2009, február 2.)
[52] Népszava, 1930. július 2.
[53] Győri Hírlap, 1930. június 28.
[54] Győr Megyei Jogú Város Levéltára (a továbbiakban: GyMJVL) Győr szab. kir. város közgyűlésének 1930. június 30-i ülése. 122. sz. napirend. 113-116. old. Győri Faipari és Faértékesítő Rt. ipartelepén az üzemnek felvétele céljából érdekeltség vállalása. Győri Hírlap, 1930. július 1.
[55] Honi Ipar, 1930. július 15.
[56] Győri Hírlap 1930. július 2., Győri Hírlap, 1930. augusztus 9., Dunántúli Hírlap, 1930. augusztus 21.
[57] Az Országos Magyar Ipari Jelzáloghitelintézetet 100%-os állami intézményként az 1928. évi XXI. törvénycikk hozta létre, amelynek a feladata kizárólag iparvállalatok számára jelzáloghitel nyújtása volt.
[58] MNL GyMSMGyL Főispáni iratok, 37/1930. sz.
[59] A kereskedelemügyi minisztériumi államtitkár 1930. február 10-i levele a főispánnak. (MNL GyMSMGyL Főispáni iratok, 37/1930. sz.)
[60] MNL GyMSMGyL Főispáni iratok 579/1930. sz. A főispán 1930. augusztus 28-i levele Vass népjóléti miniszterhez.
[61] MNL GyMSMGyL Főispáni iratok 630/1930. sz. A főispán 1930. szeptember 22-i levele a kereskedelemügyi miniszterhez.
[62] MNL GyMSMGyL Főispáni iratok 717/1930. sz. A főispán 1930. október 22-i levele a pénzügyminiszterhez.
[63] A dollár/pengő feláras hivatalos kurzusán ez az összeg kereken 400 000 pengőnek felelt meg. (Kis Újság, 1930. november 1.)
[64] Népszava, 1930. október 31. Ez az ár még akkor is rendkívül előnyös volt, ha a Faipari Rt 1,6 millió pengő terhet hurcolt magával. A gyárnak ugyanis csak a telke több mint 6 hold volt, vagyonát pedig a csőd idején 2 250 000 pengőre becsülték. (Dunántúli Hírlap, 1931. szeptember 4.)
[65] Magyar Pénzügyi Compass 1. kötet 1923-1924. Pótlék. Budapest, 1924. 1035. old.
[66] Gazdasági, pénzügyi és tőzsdei kompasz 1925-1926 586. old, uo. 1927-1929 372. old. és uo. 1930-1931. 3-4. kötet 161. old.
[67] Pesti Hírlap, 1928. április 15.
[68] Az önkormányzati testületnek azon tagjai, akik egyetértettek dr. Drobni Lajos érvelésével, vitatták a javaslat hasznosságát. Azzal érveltek, hogy az újrainduló gyár által foglalkoztatott munkások száma közel sem olyan magas, hogy érdemes lenne ezért a vállalkozásban rejlő kockázatot felvállalni. Az önkormányzat tagjainak többsége azonban megszavazta a város részvételét a bútorgyár felélesztésében. (Esti Kurir, 1930. november 9.)
[69] GyMJVL Győr szab. kir. város közgyűlésének 1934. november 5-i ülése 172. sz. napirend. Előterjesztés a Cardo részvények vásárlására a törzsvagyonból felvett kölcsön törlesztésére újabb határidő megállapítása iránt. 195-196. old.
[70] Pesti Napló, 1930. október 31.
[71] Miskolcon az Aczél-féle faárugyár újraindításához adott a város 50 000 pengő kölcsönt, feltéve, ha a cég legalább 60 munkást foglalkoztat. Itt nem társulásról, hanem kölcsönről volt azonban szó. (Honi Ipar, 1932. január 1.)
[72] MNL GyMSMGyL Főispáni iratok 376/1930. sz. A főispán 1930. október 30-i levele a belügyminiszterhez.
[73] GyMJVL Győr szab. kir. város közgyűlésének 1930. október 29-i rendkívüli ülése. 186. sz. határozat a Győri Faipari és Faértékesítő Rt. üzembehelyezéséről, 184-187. old.
[74] Esti Kurir, 1930. november 9.
[75] MNL GyMSMGyL Győri Ipartestület iratai, 1930. 7. csomó. 802/1930. sz. A Győri Asztalos Szakosztály kérelme a győri bútorgyár ügyében, 1930. június 30.
[76] MNL GyMSMGyL Győri Ipartestület iratai, 1930. 9. csomó 1283/1930. sz. Az Ipartestület asztalos szakosztályának 1930. október 22-i levele az Ipartestülethez, amelynek elnöke 1930. október 23-án pártolólag küldte tovább a város polgármesteréhez, Szauter Ferenchez. Arra hivatkoztak, hogy az asztalosok körében már régóta tartó munkanélküliség és egy kilátástalan tél nyomorúsága „valóban olyan elkeseredésre adhatnak okot, amelynek kihatásai és következményei szinte kiszámíthatatlanok”. Lásd még: MNL GyMSMGyL Győri Ipartestület iratai, 1930. 9. csomó 1349/1930. november 3. Az Országos Kézműves Tanács levele az Ipartestülethez.
[77] Városok Lapja, 1930. december 15.
[78] A város közgyűlése 1931. március 26-án a Cardó igazgatóságába Éberth Gézát és Mézáros Ferencet, felügyelő bizottságába pedig Leitner Istvánt delegálta. (GyMJVL Győr szab. kir. város közgyűlésének 1931. március 26-i ülése, 29. napirend. 31-32. old.
[79] Győri Hírlap, 1930. december 10.
[80] Győri Hírlap, 1930. december 17.
[81] Honi Ipar, 1930. február 1. A valamivel több mint két tucat munkás a gyárat az újraindításra készítette elő. (Győri Hírlap, 1931. január 14.)
[82] Győri Hírlap, 1930. február 20. Honi Ipar, 1930. március 1.
[83] Dunántúli Hírlap, 1931. szeptember 4.
[84] A magyar bútorgyárak 1930-ban még 5,3 millió pengő bútort exportáltak, ami 1932-re 830 ezer pengőre zuhant. Ezen belül az ausztriai kivitel az 1931. évi 1,2 millió pengőről 1932-re fél millióra csökkent. (Honi Ipar, 1932. december 15.)
[85] Dunántúli Hírlap, 1933. január 8.
[86] Városok Lapja, 1932. december 1. Győri Hírlap, 1932. november 19.
[87] Felsődunántúli Hétfői Újság, 1933. január 2.
[88] Budapesti Hírlap 1936. január 30.
[89] Közgazdasági és Közlekedési Tudósító, 1937. június 30.
[90] Jelentés a Győri Kereskedelmi Kamarakerület 1937. évi közgazdasági viszonyairól. Kiadja Győri Kereskedelmi és Iparkamara, Győr é. n. 29-30. old.
[91] A M. Kir. Kormány 1928. évi működéséről és az ország közállapotairól szóló jelentés és Statisztikai Évkönyv. Budapest, Athenaeum 1930. 142. old.
[92] Berend T. Iván – Ránki György: Magyarország gyáripara a II. világháború előtt és a II. világháború időszakában, 1933–1944. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1958. 505-506. old.
[93] Honi Ipar, 1933. október 15.
[94] Honi Ipar, 1934. január 1.
[95] Budapesti Hírlap, 1934. december 11.
[96] Népszava, 1934. január 25.
[97] Ezen belül a nyolc csoportvezetőt figyelmen kívül hagyva az asztalosok átlagórabére 48,7 fillér, a gépmunkásoké 42 fillér, a fényezőké 26 fillér volt. Ne feledjük, hogy nagy szakismeretet, tapasztalatot igénylő, kifejezetten nehéz, balesetveszélyes és egészségtelen munkákról volt zömében szó. (Népszava, 1937. szeptember 12.)
[98] Ebben az időben a munkaidő és a munkabér a munkás és a munkaadó közötti szabad egyezkedés tárgya volt. A munkaidő hosszát és a legkisebb munkabéreket csak az 1930-as évek második felétől szabályozta törvény és kormányrendelet.
[99] GyMJVL Győr szab. kir. város Polgármesteri Hivatal igazgatási iratok, 1934-VII. 151. cs. 1831/1934. sz.
[100] GyMJVL Győr szab. kir. város Polgármesteri Hivatal igazgatási iratok, 1934-VII. 151. cs. 1831/1934. sz. Az 1934. február 14-i tárgyalásról késztett emlékeztető.
[101] Dunántúli Hírlap, 1934. november 4.
[102] Szakszervezeti Értesítő, 1935. 1. sz. Új Nemzedék, 1935. augusztus 13.
[103] Politikatörténeti Intézet Levéltára, (a továbbiakban: PIL) 651. f. 2/1937. 7-569 főispáni 7/res. 1937. március 1-jei szigorúan bizalmas jelentés. Munkáspolitikai helyzet, felterjesztés a belügyminiszterhez.
[104] Győri Hírlap, 1937. szeptember 25.
[105] Népszava, 1937. szeptember 7.
[106] PIL 651. f. 6/1937-III-295/133-202., Győri Hírlap, 1937. szeptember 7., Győri Nemzeti Hírlap, 1937. szeptember 8.
[107] Ezt az állítást a Népszava is megerősítette. (Lásd Népszava, 1937. szeptember 7.)
[108] Győri Hírlap, 1937. szeptember 21.
[109] Győri Hírlap, 1937. szeptember 25.
[110] Népszava, 1937. szeptember 12.
[111] Győri Hírlap, 1937. szeptember 21.
[112] Az igazgatóság javaslata alapján mintegy 350 munkás bére emelkedett volna 6-8%-kal, 103 dolgozóé pedig 4-5%-kal. (PIL 651. f. 6/1937-III-295/203-295, 1937. október 1-jei jelentés.) Lásd még: Győri Hírlap, 1937. szeptember 19.
[113] Népszava, 1937. szeptember 23.
[114] PIL 651. f. 6/1937.IV-295/203.295, 1937. október 15-i jelentés. Lásd még: PIL H-g-55 Dugár Kálmán visszaemlékezése.
[115] Győri Nemzeti Hírlap, 1937. január 23.
[116] Dr, Újlaki Géza: Mi minden készül Győrött? In: Győri Kalendárium 1940 szökőévre. Kiadja: Szép József. Győr, é. n. 114. old.
[117] GyMJVL Győr szab. kir. város közgyűlésének 1938. június 9-i ülése, 86. sz. polgármesteri bejelentés. 57-58. old. A Cardó igazgatóságának két város által delegált tagja, Späth Gyula polgármester és Farkas Imre műszaki tanácsos lemondtak a bútorgyári igazgatósági tagságukért járó tiszteletdíjról.
[118] Magyar Szárnyak, 1939. április 1.
[119] Az ország nemzetközi fizetési mérlege 1937-től lehetővé tette, hogy a külföldi hitelek 1931-ben befagyasztott törlesztését részben konvertibilis devizában újrakezdjék. Ennek azonban sokszor az volt a feltétele, hogy a külföldi hitelezők a törlesztőrészletek egy részéért magyar árukat vásároljanak. Ezt nevezte a korabeli közgazdasági irodalom addicionális, vagyis pótlólagos exportnak.
[120] Jelentés a Győri Kamarakerület 1937. évi közgazdasági viszonyairól. Kiadja a Győri Kereskedelmi és Iparkamara, Győr, é. n. 29. old.
[121] Az exporttámogatás bevett formája a nemzeti valuta leértékelése volt. Adós ország (és ezekhez tartozott Magyarország is) nem élhetett a saját valuta nyílt leértékelésével, mert ezzel felértékelte volna a külföldi valutában fennálló adósságát nemzeti valutában. Ezért az adós országok – így hazánk is – a saját valuta burkolt leértékelésével, a hivatalos árfolyam változatlan hagyása mellett fizetett valutafelárak révén ösztönözték az exportot.
[122] Magyar Fakereskedő, 1938. augusztus 4.
[123] Győri Nemzeti Hírlap, 1938. május 26.
[124] Az angliai export megszűnése miatt a Cardo kénytelen volt termelését csökkenteni. (Völgyi Ferenc: Győr gazdasági élete 1867-től napjainkig. Győr, 1940. 56. old.
[125] Az angliai piac megszervezéséhez hasonlóan Svájcba is mintabútorokat szállítottak először, majd amikor ez elnyerte az ottani vásárlók tetszését, azt követően érkezett nagyobb megrendelés. (Honi Ipar, 1943. március 15., május 15.)
[126] MNL OL XIX-A-16-i 13. d. A bútoripar fejlődésének és helyzetének néhány kérdése. Készítette: Botka Zoltán és Rimóci Gyula. Felülvizsgálta: Bódogh István, Vargha Károly. Lezárva: 1958. november.
[127] MNL OL XIX-A-16-i 13. d. A bútoripar fejlődésének és helyzetének néhány kérdése. Készítette: Botka Zoltán és Rimóci Gyula. Felülvizsgálta: Bódogh István, Vargha Károly. Lezárva: 1958. november.
[128] Magyar Közgazdaság, 1939. július 6.
[129] Honi Ipar, 1939. augusztus 15.
[130] Nemzeti Újság, 1933. július 1.
[131] Győri életrajzi lexikon https://www.gyorikonyvtar.hu/gyel/index.php/Kezd%C5%91lap
[132] Magyar Közgazdaság, 1939. 1. sz.
[133] Kisalföld, 1992. május 7.
[134] Gallyas Camilló: Győr a romváros élni akar! Győregyházmegyei Alap Nyomda, Győr, 1948.
[135] Győri üzemek és vállalatok. Történeti összefoglalók. Kézirat, Győr 1971. 160. old.
[136] Független Kisgazda, 1947. február 4.
[137] 1946-ban 1,5 millió köbméter fa kitermelését engedélyezték a hatóságok, ehhez képest becslések szerint 4 millió köbméter kitermelésére került sor, ebből legalább 1,5 millió köbméter volt illegális kivágás, illetve falopás.
[138] A Világ c. újság 1947. június 4-i száma arról tudósított, hogy az állam 50%-os érdekeltség vállalása és hitelek nyújtása révén akar hozzájárulni a Cardo reorganizálásához, újjáépítéséhez és évi 4000 hálószobabútor angliai exportjának megindításához.
[139] Győri Újság, 1948. január 9., 22.
[140] Ennek a boszorkányüldözésnek lett az áldozata Kelemen Gyula szociáldemokrata iparügyi államtitkár, országgyűlési képviselő is, akit elsősorban a Péti Nitrogénművek és a Nitrokémia körüli ügyekben érték vádak. Kelement maga az SZDP Politikai Bizottsága szólította fel államtitkári tisztségéről és képviselői mandátumáról való lemondásra. (Friss Újság, 1948. január 23.)
[141] Népszava, 1948. január 15.
[142] A hegyeshalmi incidensre és az amerikai megszállási zónában működő magyar restitúciós bizottság kiutasítására nézve lásd: Honvári János: Magyarország mint „rosszhiszemű szerző”? A hazai osztrák (német) vagyon átadása a Szovjetuniónak. Történelmi Szemle, 2013. 1. sz. 119-144. old.
[143] A Cardo kihurcolt javaiból 12 vagonnyi faipari gép, 31 villanymotor és bizonyos mennyiségű nyersanyag 1951 nyarán a Vogeler-ügy kapcsán került vissza a győri gyárba. (MNL OL M-KS 276. f. 65/284. ő. e. Olt Károly pénzügyminiszter 1951. augusztus 16-i előterjesztése Rákosi Mátyásnak az NSZK-ba hurcolt magyar javak restituálására kiküldött bizottság jelentéséről.) A Vogeler-ügyre nézve lásd: Honvári János: A Vofeler. ügy. Valóság 2010. 7. sz. 20-52. old.
[144] A tárcaközi vizsgálóbizottság kifogásolta, hogy a Cardó a veszteséges nyugati exportot erőlteti, miközben a kelet-európai államok, többek között a Szovjetunió kész volt nagy mennyiségű bútort vásárolni. (Szabad Nép, 1948. január 16.)
[145] Bizonyos mennyiségű nyugati exportból származó konvertibilis valutára az országnak a kitermelés költségétől úgyszólván függetlenül mindenképpen szüksége volt.
[146] Azt nem tudjuk, hogy ez a tranzakció ténylegesen bekövetkezett-e, mindenesetre A Világ c. lap 1947 nyarán arról tudósított, hogy a Cardót 50%-os állami érdekeltség és hitelek mellett építik újjá és állítják ismét az angol export szolgálatába. (Világ, 1947. június 4.)
[147] Egyelőre nem derült ki, mikor került a pestszentlőrinci telephely a Cardo tulajdonába vagy bérletébe. Mindenesetre a Cardó állami tulajdonban vétele után a gyömrői úti raktárat a BSZKRT kapta, ahol autóbuszjavító műhelyt rendeztek be. (Autó, 1948. március 15. 2. sz.)
[148] Szabad Nép, 1948. január 22.
[149] Győri Életrajzi Lexikon on-line.
[150] Győri üzemek és vállalatok. Történeti összefoglalók. Kézirat, Győr 1971. 160. old.
[151] Magyar Ipar, 1948. október 10. 18. sz. Telephelye változatlanul Gyárvárosban volt, viszont címe változott, mert a dualista magyar állam egykori pénzügyminiszteréről, Teleszky Jánosról elnevezett utcát a háború után Fehér György utcának keresztelték át.
[152] Jellemző, hogy az államosítás után több mint egy évtizedre volt szükség, amíg felépült a gyár munkásainak öltözője és fürdője. Mosakodni ugyanis ezen a poros, szagos üzemben csak az udvari csapnál lehetett, az öltözőként meg egy rozzant fabarakk szolgált, amely a tiszti orvos szerint alkalmatlan céljára. A gyári mosdó és öltöző végül csak 1958 végére készült el. (Kisalföld, 1957. október 6, 1958. 1958. november 12.) A gyárvárosi kis átmérőjű vízvezeték miatt állandósult a vízhiány, a gyárak a szó szoros értelmében egymás elől lopkodták a vizet, a lakosság meg spájzolt akkor, amikor éppen volt nyomás. A Cardó az éppen felépített munkásmosdót csak úgy tudta használni, hogy víztartályt épített, abba gyűjtötte a vizet amikor a rendszer erre alkalmas volt és a tartályból gondoskodtak a mosakodáshoz a víznyomásról. (Kisalföld, 1959. június 6.)
[153] Győri üzemek és vállalatok. Történeti összefoglalók. Kézirat, Győr 1971. 163. old.
[154] Fa, 1948. március 20. 5-6. sz. A MALLERD a Magyar Állami Erdőgazdasági Üzemek rövidítése.
[155] A kormány 422/1949. sz. határozata alapján A Cardó Faipari és Bútorkereskedlemi Rt.-ből alapított és az Iparügyi Minisztérium felügyelete alatt álló Cardó Bútorgyár nv. profilja faáru és bútorgyártás volt. (Magyar Közlöny – Hivatalos Lap, 1949. június 3. 117. sz. 2. old.
[156] Könnyűipari Értesítő, 1963. augusztus 24. 34. sz. 351. old.
[157] Szabad Nép, 1950. január 7.
[158] MNL OL XIX-A-16-i 13. d. A bútoripar fejlődésének és helyzetének néhány kérdése. Készítette: Botka Zoltán és Rimóci Gyula. Felülvizsgálta: Bódogh István, Vargha Károly. Lezárva: 1948. november.
[159] 1957-ben a C VI-os hálószobabútor 5836 Ft-ba, a C XI-es 6990 Ft-ba került. (Kisalföld, 1957. december 6.)
[160] Népszava, 1950. szeptember 9.
[161] Az 1970-es évek elején egy másfélszobás lakótelepi lakás teljes bebútorozása 3 fő részére kb. 25-28 ezer, 4 főre pedig 30-33 ezer Ft-ba került. Kevesen engedhették meg maguknak, hogy családalapítás, pályakezdés, lakásvásárlás mellett ekkora összeget egyszerre kifizessenek az otthon berendezésére.
[162] Friss Újság, 1950. március 2., Népszava, 1950. március 2.
[163] Könnyűipari Értesítő, 1952. január 27. 4. sz. 38. old.
[164] A kelet-európai szatellit országokban Sztálin halála után szovjet ösztönzésre bevezetett és „új szakasznak” nevezett gazdaságpolitikai félfordulat után több ízben hajtottak végre fogyasztói árcsökkentéseket, ami a bútort is érintette. Ennek ellenére a Cardó által ebben az időben gyártott kétfajta kombináltszekrény 2922 és 3858 Ft-ba, a két szekrényből, ágyból, éjjeliszekrényből és toalettszekrényből álló komplett hálószobabútor 5831 Ft-ba került. 1950-ben a jövedelem szempontjából kiemelt helyzetben lévő fémipari szakmunkások 8-900 Ft-ot, a vájárok 650-700 Ft-ot, az általános iskolai tanító és az óvónő 550-600 Ft-ot, a szülésznő 320-350 Ft-ot keresett havonta. Tegyük hozzá, hogy az akkori átlagos jövedelmeknek alig volt megtakarítható része, ugyanis a bérek 50-60%-át az élelmiszer, a maradékát pedig a tüzelő, lakásfenntartás stb. emésztette fel. (Szabad Nép, 1953. október 4.)
[165] MNL OL XIX-A-16-i 13. d. A bútoripar fejlődésének és helyzetének néhány kérdése. Készítette: Botka Zoltán és Rimóci Gyula. Felülvizsgálta: Bódogh István, Vargha Károly. Lezárva: 1948. november.
[166] Lásd pl. Esti Budapest, 1953. október 3.
[167] Népszava, 1953. október 17.
[168] Kisalföld, 1957. február 9.
[169] Kisalföld, 1957. január 19.
[170] A 18 állami (minisztériumi) bútorgyár 1958-ban összesen 251 103 négyzetméter üzemi területtel rendelkezett. Ebből a Győri Cardo 28 202 négyzetméterrel (ennél csak a Debreceni Hajlított Bútorgyárnak volt nagyobb, 34 355 négyzetméter területe). A Cardo telephelyének ebben az évben mindössze 12,5%-a volt beépítve (3512 négyzetméter), bőven akadt szabad hely a továbbfejlődéshez. (MNL OL XIX-A-16-i 13. d. A bútoripar fejlődésének és helyzetének néhány kérdése. Készítette: Botka Zoltán és Rimóci Gyula. Felülvizsgálta: Bódogh István, Vargha Károly. Lezárva: 1948. november.)
[171] A Cardo munkáslétszáma 1951 és 1958 között a következőképpen alakult: 222, 233, 261, 226, 195, 190, 205, 207.
[172] MNL OL XIX-A-16-i 13. d. A bútoripar fejlődésének és helyzetének néhány kérdése. Készítette: Botka Zoltán és Rimóci Gyula. Felülvizsgálta: Bódogh István, Vargha Károly. Lezárva: 1948. november.
[173] Dr. Göcsei Imre: Győr ipari dolgozóinak inga vándorforgalma. Földrajzi Értesíőt, 1966. 70. old.
[174] Győri üzemek és vállalatok. Történeti összefoglalók. Kézirat, Győr 1971. 160. old.
[175] MNL OL XIX-A-16-i 13. d. A bútoripar fejlődésének és helyzetének néhány kérdése. Készítette: Botka Zoltán és Rimóci Gyula. Felülvizsgálta: Bódogh István, Vargha Károly. Lezárva: 1948. november.
[176] Népszabadság 1958. június 13., Magyar Nemzet, 1958. június 13.
[177] Kisalföld, 1958. december 5.
[178] Népszabadság, 1959. augusztus 2.
[179] Könnyűipari Értesítő, 1958. január 31. 3-4, sz. 19. old.
[180] Kisalföld, 1958. július 20.
[181] Kisalföld, 1959. október 2.
[182] Kisalföld, 1962. május 15.
[183] Kisalföld, 1962. november 28.
[184] A szocializmus évtizedeiben – különösen az őszi szállítási csúcs idején – gyakori volt a vagonhiány. 1965 őszén pl. a MÁV-tól időben megrendelt napi 10 vagon helyett több héten keresztül csak napi 1 vagont kaptak. Emiatt az elkészült bútorok a gyár összes helyiségeit (az udvartól a raktárokon át az irodákig és az étkezőig) elfoglalták. (Kisalföld, 1965. szeptember 25.
[185] Kisalföld, 1964. január 30.
[186] Kisalföld, 1964. január 26.
[187] MNL OL M-KS 288. f. 26/1964. 75. ő. e. Emlékeztető Szurdi elvtársnak Győr megyében tett látogatásáról, 1964. április 10. Uo . 77. őe. Lombos Ferenc megyei első titkár 1964. szeptember 28-i levele az MSZMP KB Ipari Osztályának. Uo. 1965. 15. ő. e. Az MSZMP Győr-Sopron Megyei Bizottságának 1965. február 1-jei levele a KB Ipari Osztályának.
[188] Kisalföld, 1964. november 28.
[189] Kisalföld, 1965. szeptember 7.
[190] Kisalföld, 1965. május 9.
[191] Kisalföld, 1967. március 23.
[192] Kisalföld, 1981. június 30.
[193] Esti Hírlap, 1982. január 18. Kisalföld, 1983. március 6.
[194] Kisalföld, 1968. április 18,
[195] A gyár boltjának első vásárlói elsősorban saját dolgozóiból került ki. (Kisalföld, 1969. augusztus 14.)
[196] Műszaki Élet, 1975. február 28. 5. sz. Kisalföld, 1971. május 14.
[197] Magyar Hírlap, 1969. május 24.
[198] Kisalföld, 1973. szeptember 8.
[199] Kisalföld, 1971. április 27,
[200] A külkereskedelmi monopólium miatt ezeket a kooperációs szerződéseket az ARTEX külkereskedő vállalat kötötte a nyugati partnerekkel, amelyek gépeket, termelési eljárást adott a magyar gyártóknak, így a Cardónak. A magyar fél a kiszállított bútorok értékének 5-10%-os kihasításával fizetett. (Világgazdaság, 1977. május 20.)
[201] Népszava, 1977. december 8.
[202] Világgazdaság, 1981. március 3.
[203] Kisalföld, 1990. október 4.
[204] Népszava, 1973. május 17.
[205] Kisalföld, 1987. november 28.
[206] Kisalföld, 1985. július 11,
[207] Az Egyesülésnek a VII. kerület Rákóczi út 65. szám alatt működött a közös bútorboltja. (Figyelő, 1981. szeptember 30.)
[208] Minden lehetséges módon takarékoskodtak a költségekkel, például 1985-ben ismét üzembe helyeztek egy már régóta kihasználatlan vegyes tüzelésű kazánt, amelyet forgáccsal, fahulladékkal fűtöttek, így a szükséges gőz 70-80%-át saját maguk állították elő. (Esti Hírlap, 1985. március 28.)
[209] Világgazdaság, 1985. március 8.
[210] Kisalföld, 1995. február 27.
[211] Kisalföld, 1997. augusztus 29.
[212] Új Magyarország, 1992. december 1.
[213] Győrött a privatizáció kezdetén az izraeli befektetők (a német, amerikai stb. vállalkozókhoz képest) jóformán alig fejtettek ki aktivitást. A Cardo Bútorgyár megvásárlása mellett a vagongyár egykori központi telephelyén létesített bevásárlóközpont és lakópark építésében vettek részt izraeli befektetők, az Engel-csoport. De ez jellemző az egész magyarországi külföldi befektetési portfólióra nézve is, az izraeliek elvétve vettek részt a magyar tulajdon magánosításában. A Cardo Bútorgyár mellett a Zalaegerszegi Hűtőipari Vállalat, az International Medical Center és néhány építési beruházás került izraeli kézre. (Figyelő, 1994. február 24.) Később a turizmus, a nagy kereskedelmi bevásárlóközpontok, plázák, ingatlanüzletek fontos résztvevőivé váltak az izraeli befektetők, akik napjainkra már a harmadik legnagyobb külföldi befektetőknek számítanak Magyarországon.
[214] Kisalföld, 1993. április 27.
[215] Magyar Hírlap, 1993. április 30.
[216] Kifejezetten irodabútornak készül a 25 elemből álló Gránit fantázianevű bútorcsalád. (Magyar Hírlap, 1995. május 2.)
[217] A Cardó 7-800 fős létszáma 1995-re 180 főre csökkent. Akik maradtak, azoknak viszont a bére két év alatt 70%-kal nőtt. (Kisalföld, 1995. február 27.)
Kapcsolódó galéria
Vissza az előző oldalra!
| © 2024 - Győri Ipartörténeti Alapítvány | Oldal információk l Adatkezelési tájékoztató l Impresszum |
